a napba nézek és fázik a szemem

Még soha nem éreztem ennyire megalázottnak magam. Mint akit kihasználtak, de közben meg mégsem. Olyan, mintha megnyúztak volna, és kiforgattak volna a saját testemből. Kisemmizve, kifosztottan nyelem a levegőt. Teljesen összezsugorodtam, már a földön levő porrétegből sem látszom ki.

Hát ez a szerelem? Ez az a sokak által magasztalt, hőn vágyott érzés, ami mind fölé emelkedik? Ez lenne az, amiért megéri élni? E nélkül volna olyan üres a földi lét?

Úgy játszol velem, mint egy bábuval. Nem számít neked, hogy minden egyes nap azt várom, hogy mikor írsz rám végre. Nem érdekel, nem is foglalkozol azzal, hogy a viselkedésed milyen hatással van rám. Kétlem, hogy egy parányit is meghatna az, hogy teljesen darabjaimra hullottam miattad. Fel sem bírod fogni, hogy mennyire fontos vagy nekem.

Mikor először azt írtad, hogy már gondoltál arra, hogy azt mondod nekem, hogy ne találkozzunk többet, először fel sem fogtam a szavaid jelentését. Hogy is tudtam volna? Abban a hitben éltem, hogy minden rendben van, hogy te is ugyanannyira akarod azt, ami kialakult köztünk, mint én... és ez igaz is volt. Hát akkor mi történhetett?

"Eltávolodtunk."

És erről mégis ki tehet? Talán amiatt távolodtunk el, hogy minden nap beszéltünk? Vagy talán az volt az oka, hogy én megpróbáltam veled találkozni? Talán vennem kellett volna a jeleket, hogy mindig lemondtad. De én bíztam benned, és kitartottam melletted. Megértettem és elfogadtam, hogy gondjaid vannak, amelyeket megpróbálsz kiküszöbölni. Segítettem is volna neked, ha lett volna erre lehetőségem valamilyen módon. Az irántad való érzéseim mindent elhomályosítottak.

De aztán a szavak elnyerték jelentésüket a fejemben, és már csak azt vettem észre, hogy kiszakadtak, szinte kirobbantak belőlem a sós és forró könnycseppek. Nem tudtam őket megállítani. Azóta se sikerült, pedig ennek már majdnem két hete.

Másnap azt mondtad, hogy nem tudod, hogy mit akarsz... de képtelen vagy azt mondani, hogy ne találkozzunk többet, mert nem akarsz magadtól elvágni, mert hiányoznék neked. Ezekkel a szavakkal sikerült még jobban megforgattad az amúgyis elég mélyen levő tőrt. Csak egy megoldás volt: üveg bor egyedül, hátha az alkohol mámoros gőze segít legalább egy kicsit enyhíteni a mindent körülvevő és minden mást kizáró fájdalmat. Abban reménykedtem, hogy legalább az estére el tudom felejteni a szavaidat, de ez persze dőre kívánság volt csupán.

Most is itt ülök, és csak te jársz a fejemben. Gondolatok millió cikáznak körbe-körbe, különböző emlékeket játszok le a lelki szemeim előtt, mert annyira hiányzol, és mással nem tudom pótolni ezt az űrt, ami keletkezett bennem. Minden egyes nap te vagy az első és az utolsó gondolatom. Veled kelek és veled alszok el (a legjobb, hogy még az álmaimban is ott kísértesz).

Akkorát csalódtam benned, mint még soha senkiben. Nem ilyennek ismertelek meg. Álmomban sem mertem volna elképzelni, hogy ezt fogod tenni velem, hogy ilyen könnyedén fogsz játszadozni az érzéseimmel, amik állítólag "fontosak neked", ahogy nemrég mondtad... de ezt mégsem látom rajtad.

Soha nem gondoltam azt, hogy tökéletes vagy, neked is vannak hibáid, nyilvánvalóak és rejtettek is, de én elfogadtam őket, és nem akartalak megváltoztatni, mert így szerettelek meg. És melletted magamat is kezdtem megszeretni. Egy idő után elhittem, hogy érek is valamit, hogy nem csak egy idióta, félénk lúzer vagyok, aminek mindig is tartottam magam. Amikor veled voltam, jobb embernek éreztem magam, aki talán még viheti is valamire az életben. Igen, elismerem, hogy szánalmas vagyok, több indok miatt is. Egyrészt nulla az önbizalmam, amióta az eszemet tudom ennyi volt, de hála neked, most már nullánál is kevesebb. Szánalmas vagyok továbbá amiatt is, hogy azt képzeltem, hogy fontos vagyok neked, vagy hogy te is azt érzed, amit én. De a leginkább azért vagyok szánalmas, mert elhittem neked, amikor azt mondtad, hogy "soha nem tudnál engem bántani". Még mindig úgy emlékszem rá, mintha most is itt ülnél mellettem, és mélyen a szemembe néznél és megfognád a kezem, ahogy akkor tetted, miközben ezekkel a szavakkal hitegettél.

Még hogy nem tudod, hogy mit akarsz... mi olyan nehéz ezen? Kellek vagy nem kellek, ennyi. De én már képtelen vagyok tovább várni a válaszodra. Nem én tehetek arról, ami most van, hanem te. A te hibád, te tetted tönkre a kapcsolatunkat. Téged nem érdekel már egy hangyányit sem...

Erre a gondolatra ismét megtelik könnyel a szemem. Ez komolyan te lennél? Tényleg ennyire nem voltam fontos a számodra, hogy legalább személyesen mondanád ki ezeket? Képtelen vagyok szavakkal kifejezni, hogy mennyire megbántottál, hogy mennyire lenulláztál minden szinten azzal, hogy így kezeled ezt az egészet. Persze, "sajnálod, hogy ölsz a bizonytalanságoddal". Hát tudod mivel ölsz még? Azzal, hogy úgy kezelsz, mintha egy használt rongy lennék. Egyszerűen képtelen vagyok feldolgozni, hogy tényleg van ennyi bőr a pofádon. Legszívesebben képen basználak egy rohadt nagy péklapáttal, hátha akkor talán átéreznéd, hogy milyen elmondhatatlan módon kínoz, amit most csinálsz velem.

Mindenki azt kérdezi, hogy mi van veled, írtál-e nekem, van-e valami fejlemény a kettőnk ügyében, és egyszerűen már rosszul vagyok ettől az érdeklődéstől, mert minden egyes válasznál egyre jobban és jobban fáj megmondani azt, hogy egy rohadt nagy szemétláda vagy, aki még egy kibaszott válaszra sem méltat engem. Ilyenkor jönnek a szomorú és sajnálkozó tekintetek, amelyektől csak még rosszabbul leszek. Azért remélem elégedett vagy magaddal, és büszke vagy a teljesítményedre. Igazán nagyot alkottál. Vajon rajtam kívül még hány lányt tettél így tönkre? Vagy csak én vagyok ez a kivételes eset, aki ebben a kitüntetett bánásmódban részesül? Ha már az érzéseid az előző barátnődről átvándoroltak rám, csak hogy a legjobb barátodat idézzem.

"Nem akarok így nyomtalanul eltűnni", most mégis ezt csinálod. Őszintén ennyit nem érek, hogy az arcomba mond, hogy vége? Tudod, hogy ez mekkora sebet üt rajtam, csak pusztán ez az egy aprócska gondolat? Köszönöm neked, hogy a sok jó és szép mellett, amit adtál, sikerült idegileg teljesen kikészítened.

Fáj. Annyira kibaszottul fáj, hogy arra nincsenek szavak.

Talán már nincs is visszaút.

Belém mar ennek a gondolatnak a lehetősége, szinte égeti a bőrömet. Végig fut rajtam a borzongás, de egyáltalán nem az a kellemes fajta.

Nehéz nyitva tartani a szememet, de ha becsukom, akkor csak Őt látom magam előtt, amit most nem tudok annyira könnyen elviselni. Ha nyitva van a szemem, legalább különböző fények és színek takarják el Őt előlem. Mintha egy vékony függönyön keresztül látnám, ahogy néz rám azokkal a hívogatóan meleg barna szemeivel.

Gondolatban mégis kinyújtom a kezem, és megérintem az arcát. Ugyanolyan, mint amilyenre emlékeztem. Nem változott egy fikarcnyit sem az elmúlt hetek során. Az ismerős barázdák még mindig ott sorakoznak. Borostáját még soha nem éreztem ennyire puhának, és alig várom, hogy ismét piros legyen az arcom ott, ahol megdörzsöl vele.

Lehunyom a szemem és kifújom az eddig észrevétlenül is benn tartott levegőt. Ez nem igaz. Ez csak illúzió. Nincs itt, nem áll itt előttem. Olyan, mintha univerzumok tömkelege választana el tőle, pedig csak egy másik városban van, nem is olyan messze innen.

Sóvárgok a hangja után. Dallamos csengése mindig megnyugtat és mosolyra húzza a számat, akárhányszor csak meghallom. Még mindig itt visszhangzik a fejemben az utolsó mondat, amit a szájából hallottam. Igaz, nem sikerült betartania az akkor tett ígéretét, én valahogy mégis ugyanúgy hiszek neki, mint előtte. Amikor még minden rendben volt.

Nem tudom, hol és mikor, vagy hogy miért jött el a bizonyos fordulópont, amelynek a létezéséről talán még most sem tudnék, ha nem kérdeztem volna rá egyes dolgokra.

Hiányzik. Eszelősen, szinte már ijesztő módon hiányzik nekem. Hiányzik a teste közelsége, és az, ahogyan mindig felmelegítette a bőrömet, már a legkisebb érintéssel is. Hiányzik, ahogy libabőrös lettem attól, hogy csókokat lehelt a nyakamra. Hiányzik, hogy az ajkai már nem érintik az enyémeket. Hiányzik, ahogy egy hosszabb és intenzívebb csók után mélyen a szemembe nézett és megcirógatta az arcomat. Hiányzik, ahogy mosolygott a szája és a szeme is, valahányszor csak meglátott. Hiányzik, hogy ahogy a nevemet szólítja. Hiányzik, hogy már nem fekszik mellettem éjszaka. Hiányzik, hogy nem tudok hozzábújni, hogy már nincsenek körém fonva az izmos karjai. Hiányzik, ahogy szégyenlősen átölelt és a mellkasomhoz szorította az arcát. Hiányzik, hogy az, amiket csinált velem, az egekbe és annál is tovább repített. Hiányzik, ahogy önelégült és diadalittas arccal nézett rám, csábos fél mosollyal, ahogy ott feküdtem előtte meztelenül. Hiányzik, hogy már nem maradunk fent hajnalig a Paprika TV-t vagy a Discovery Channel-t nézve. Hiányzik, hogy már nem tudom nézni, ahogy mellettem szuszog. Hiányzik, hogy nem tudom hallgatni, hogy milyen gyorsan ver a szíve. Hiányzik, hogy már nem tudunk a legapróbb hülyeségeken nevetni. Hiányzik és hiányzik és hiányzik és hiányzik...

Mindenhol ott hagyta a nyomát. Kitörölhetetlenül. Nincs a lakásnak egyetlen olyan pontja sem, ahol ne lett volna, legalább néhány percre. Akárhova nézek, Ő köszön vissza. Látom, ahogy itt ül, pont ott, ahol most én, és játszik azzal a játékkal, amit még ő telepített fel a gépemre, és amit azóta se volt erőm letörölni. Látom, ahogy ott áll az ablaknál, és nézi a tájat. Látom, ahogy a konyhában ül, hajnali egykor, és felfalja a fél hűtőt. Látom a tükörképünket az ajtónál, indulás előtt.

Nem tudom meghatározni azt a pillanatot, hogy mikor vesztem el örökre. Olyan hirtelen történt minden. Egyszerűen betoppant az életembe és mindent a feje tetejére állított. Korábban azt hittem, hogy voltam már szerelmes, de azt a legkisebb részletében sem lehet ahhoz hasonlítani, amit most érzek. Gyökeret eresztett a szívemben ez az érzés.

Ambivalens. Szabaddá tett, de közben fojtogat is. Boldog lettem tőle, de el is tud keseríteni. Kellemesen körülölel, de egyidejűleg félek is tőle. Miközben kihozza belőlem a legjobb énemet, előcsalogatja a legrosszabbat is.

Ugyan ezen a ponton a mérleg negatív irányba fordult, bármit megtennék azért, hogy helyrehozzuk a dolgokat kettőnk között. Szükségem van rá, mint a levegőre vagy a vízre. Az életem és az énem része lett. Belém idegződött. És még annyi minden várna még ránk! Nem veszíthetem el Őt ilyen könnyen, ilyen... semmilyen módon. Nem hagyhatom, hogy kicsússzon a kezeim közül. Szeretném újra magam mellett tudni. Üres nélküle az életem, és én magam is.

Meg kell tudnia, hogy mennyire szeretem Őt. Még soha nem mondtam neki, hogy szerelmes vagyok belé, mert féltem... mi van, ha nem mondja vissza? Mi van akkor, ha Ő nem érzi ugyanazt, amit én? De hogy teljesen őszinte legyek... sokat gondolkoztam az elmúlt hónapok eseményein, és nem tudom azt a gondolatot kiverni a fejemből, hogy ő is érzi azt, amit én. Láttam a szemében. Éreztem az érintésében. Eddig túl gyáva voltam, de most nyúlból oroszlánná kell válnom, és meg is fogom tenni. Tisztában kell lennie az érzéseimmel.

Ma, amikor aludni megyek, valószínűleg ismét vele fogok álmodni, ahogy az a legtöbb éjszaka történik. Mielőtt átcsúsznék a boldog tudatlanság világába, odaképzelem magam köré a karjait, a fejem alá pedig a mellkasát, hátha újra valóra válik ez még valamikor.

5%-os sör + sodort cigi = szívfájdalom elleni gyógyszer?

Mégse hat. Még mindig ugyanannyira fáj, mint 2 órája vagy 2 perce. Soha nem fájt még ennyire semmi. És ez még nem is a vége, csak a kezdet.

Mi lesz majd, amikor tényleg véget ért?

Az egyik legösszetettebb személyiség, akit valaha is ismertem. Határozott elképzelései vannak a világról, a benne élő emberekről, és úgy általában az életről. Meg tudja fogalmazni, hogy mit akar, hogy mi a célja. Tudja, hogy mit miért csinál. Ugyanakkor belül ő is legalább annyira elveszett, mint a körülötte levők.

Ezt bizony nem mindig könnyű beismerni. Sokszor egyszerűbb más indokok mögé elbújni, mást állítani, mást bizonygatni, mintha azzal a csúf igazságot szebbé vagy akár csak egy parányit is elviselhetőbbé lehetne tenni. Persze nem mindig csinálják szándékosan ezt az emberek. Ehhez olykor idő kell. Néha elég, ha egy nagyon váratlan (és nem pozitív értelemben vett) esemény történik.

Vele az utóbbi történt.

Élete jó nagy részében nem ilyen volt, mint most. Nem sokszor voltak rossz napjai, ha igen, azok sem tartottak sokáig. Nem gondolt olyanokra, hogy bárcsak világvége lenne már, vagy hogy milyen érzés lenne egy metró elé ugrani. Nem állítom, hogy nem voltak problémái (ez nagy felelőtlenség lenne), de, hogy nagyon egyszerűen fejezzem ki magam, talán még soha nem volt ennyire szarul, mint most. Magába zuhant, és onnan bizony elég rögös az út visszafelé. Nem megtehetetlen, de akarat kell hozzá.

Hónapok óta nézem, ahogy ez a folyamat szépen lassan végbement. Mindez egy beszélgetéssel kezdődött, ami aztán gyökeresen megváltoztatott mindent. Én hiába bizonygattam, hogy azért a dolgok nem egészen úgy igazak, ahogy azt hallotta, kétlem, hogy hitt volna nekem. Megkérdőjeleződött a saját magáról kialakult képe. A világ a feje tetejére állt. Már nem olyannak látta magát, mint előtte. Minden átértékelődött és átértelmeződött. És ekkor kezdődött a lejtőn való lefelé száguldás.

Sok időt töltött azzal, hogy arra a kérdésre megtalálja a választ, hogy miért ennyire szar ember ő. Az, hogy valaki hozzá közel álló fájó "vádalmakat" fogalmazott meg vele szemben, eltörölt minden korlátot és gátat. Hirtelen egy egészen új világ tárult a szeme elé, ahol bizony nem feltétlenül móka és kacagás az élet, sőt, sokkal inkább sírás és rívás. És ha egyszer kitörik a rég visszatartott zokogás, azt nagyon nehéz ismét elfojtani, de megnyugvást is hozhat... de ahhoz sokat kell az embernek magából kisírnia, főleg, ha előtte nem volt az a sírós típus.

Tehetetlenül szemléltem, ahogy ez a számomra nagyon is fontos ember egyszerűen elvesztette maga alól a talajt és a szeme elől az utat. Pontosan tudom, hogy milyen volt (és még most is) neki, mert régen én is ilyen voltam. A vicc az, hogy éppen azelőtt a bizonyos nagy beszélgetés előtt éreztem magamon azt, hogy kezdek megváltozni, és végre pozitív irányba. Sokszor is emlegetjük, hogy olyan, mintha szimplán helyet cseréltünk volna. És ugyan ez így viccesnek hangzik, én még sem mondhatom azt, hogy örülök ennek. Ha ez segítene a helyzeten, sokkal inkább lennék olyan, mint régen, csak hogy neki végre könnyebben menjenek a dolgok. Nagyon nehéz és rossz nézni, hogy szegény most milyen állapotban van.

Szóval a napokat hetek, a heteket pedig hónapok követték, közben sok minden történt. Olykor néha kezdett a nap lesütni a mélybe, és bekerült a képbe egy új szereplő, akinek talán hatalmában állt, hogy változtasson a dolgokon, de ehelyett csak mindent elviselhetetlenebbé tett.

Iszonyatosan fájdalmas élmény a csalódás. Különösen akkor, ha olyasvalakiben csalódunk, aki nagyon közel áll hozzánk, és akiből soha nem néztük volna ki, hogy képes lenne minket megbántani. Az meg aztán pláne még rosszabb, ha kettő ilyen ember is van a történetben. Hogy lehet ezek után ismét talpra állni? Hogy lehet ezek után ismét megbízni az emberekben? Hogy lehet ezek után elhinni azt, hogy az emberek tényleg olyanok, mint amilyeneknek mutatják magukat? Hogy lehet ezek után megállapítani azt, hogy ki hazudik és ki nem?

Fontos kérdések ezek, de sajnos, ahogy az általában várható, nem igazán lehet őket megválaszolni. Nem tudok erre semmilyen hatásos módszert, egyszerűen újra meg kell találni az elvesztett bizalmat. Persze hogy nehéz. Persze hogy fáj. Miért is tennéd ki akkor magadat még egyszer ennek? Mert az élet ilyen. Nem lehet elkerülni, hogy olykor összetörjék a szívünket. Lehetetlenség elmenni a csalfaság mellett. De az sem megoldás, hogy érzelmileg sivárrá tesszük magunkat, és elszigetelődünk mindentől és mindenkitől. Természetesen szükség van egy "rehabilitációs" időszakra, ez egyértelmű, de ennek nem szabad tovább húzódnia annál, mint amennyire valójában szüksége van az embernek.

Mindenki máshogy éli meg a csalódásokat. Ő már többször is mondta, hogy amúgyis folyton csak azt látja, hogy az emberek megállás és megbánás nélkül bántják és csalják meg egymást, tehát akkor Ő miért lenne kivétel, akit ez elkerül? Mindössze akkor lehetne kivétel, ha végleg elszakítaná magát ettől a világtól, és magányába zárkózna, de ez nem járható út. Sokszor igenis nagyon hívogató, ezt elismerem, de nem szabad engedni a kísértésnek. Küzdeni kell. Az ég sem mindig ragyogó kék, olykor felhők takarják el. De a nap akkor is tud magának utat találni, csak akarnia kell.

Hülyének érzi magát. Mintha kijátszották volna. Ott áll, és nem érti, hogy hol rontotta el. Pedig nem ő volt a hibás. Az elvárások sajnos hamar kialakulnak az emberben, főleg, ha egy olyan illetővel találkozunk, akiről talán már az első pillanattól érezzük, hogy végre megvan, akit már olyan régóta kerestünk. Ez nem mindig tudatosul rögtön, de ennek ellenére, akkor is létrejön nagyon hamar a szívben. Aztán amikor már nyakig benne vagy... néha még akkor is nehéz elismerni, de akkor már túl kimerítő küzdeni ellene. Néhány embernek több elvárása van, néhánynak kevesebb. De nincs olyan ember, akinek ne lennének elvárásai. És sajnos ezek az elvárások olyan érzéseket és gondolatokat is kelthetnek bennünk, amiket nem akarunk, amiktől olykor még irtózunk is, de az is lehetséges, hogy félünk tőlük, mert túl nagy hatalmat gyakorolnak fölöttünk.

És amikor az egyetlen ember, akit tényleg kivételesnek tartott, sőt egyszer egész egyszerűen tökéletesnek titulálta, úgy kezd el viselkedni, ami teljesen felborítja a róla kialakított képet... amikor akarva-akaratlanul olyat tesz, ami mindennél jobban fáj és elkeserít... amikor nem tudja eldönteni, hogy mit akar... csak elképzelni tudom, hogy mennyire kiakasztó élmény lehet.

Régóta ismerem ezt a lányt, és már nagyon sok mindent éltünk át együtt. Megszámolhatatlanul sok alkalommal segített már rajtam. Ha akarnám se tudnám megmondani, hogy hányszor vágott már fejbe verbálisan, ezzel visszazökkentve engem a normális kerékvágásba. Tudom, hogy rá mindig számíthatok, nem számít, hogy mi történik. Képtelen vagyok elképzelni, hogy mi lenne velem vagy hol lennék most nélküle.

Épp ezért, és minden másért, bármit megtennék azért, hogy jobban legyen. De tudom, hogy én nem sokat tehetek az ügy érdekében. Nyilvánvalóan ez az írás sem fog sokat lendíteni a hangulatán. Neki kell megtalálnia a visszavezető utat, én csak annyit tehetek és teszek is, hogy végig mellette maradok, és támogatom, ha úgy érzi, hogy már túlságosan is elfáradt és nem bírja tovább.

Erre vannak a barátok, nem?

Az üresség kezd szépen lassan elnyelni. Már nem tudok elmenekülni előle. Az összes lehetséges kijáratot elzárta előlem.

Nem tudom megállni, hogy ne játszam le újra és újra az elmúlt pár nap eseményét a fejemben. Pörögnek a kockák, én még sem értem meg, hogy miért kell a dolgoknak így történniük.

Annyira kiábrándítóak az emberek. Folyamatosan csak mocskolódnak, veszekednek, szavaikkal és tetteikkel bántják a másikat. Hiába csukom be a szemem, a fülemmel nem tudom ugyanezt megtenni: a kiabálás hangjai szépen lassan bekúsznak a gondosan felépített és elkerített védőburkomba, és beleférkőznek legmélyebb szférámba, és nem tudom őket kizárni.

Korábban azt hittem, hogy már megtanultam együtt élni velük, és hogy már immunis vagyok rájuk és a rám gyakorolt hatásukra, de mostanában rá kellett jönnöm, hogy mekkora tévedésben vagyok. Még mindig ugyanannyira fáj. Még mindig ugyanannyira folytogat. Talán soha nem is fog elmúlni. Valószínűleg már túl sokat hallottam ahhoz, hogy ezek a sebek beforrjanak.

Lehet, hogy ez épp így jó. Lehet, hogy ennek épp így és itt kell történnie.

...de valami mélyen mégis csak azt súgja, hogy ez egyáltalán nem helyes vagy természetes. Valami arra késztet, hogy ne engedjem meg, hogy ezek a hangok átvegyék felettem a hatalmat, hogy újra a mélybe taszítsanak, ahogy azt korábban már sokszor megtették. Fel is állnék és próbálnék én küzdeni, de meglehetősen keserű az igazság íze: túl kevés vagyok hozzá. Az akaraterőm réges rég elkezdett apadni és most már képtelenség ezt a folyamatot megállítani vagy visszafordítani.

Annyira kétségbeesettnek érzem magam. Nem tudom újra és újra végig játszani ezt a "játékot". Kimerültem. Túl sok sebből vérzek. Túl gyorsan áramlik ki belőlem a vérem, vele együtt az életem.

De mégis, egy utolsó szánalmas próbálkozást teszek, mielőtt még végképp átadnám magam a szomorúság és az elveszettség legmélyebb és legsötétebb bugyrainak: tompítani igyekszem a saját menedekémen kívülről érkező messzi, fájdalommal, méreggel, haraggal és keserűséggel fűszerezett kiáltásokat, azáltal, hogy a maximumnál is hangosabb hallgatom az egyetlen együttest, ami képes valamennyire ha nem is megnyugtatni, de egy pillanatra legalább elfelejtetni, hogy mi is zajlik igazából körülettem, és ez nem más, mint a Crystal Castles.

A számokkal együtt dobog a szívem, egyre gyorsabban és gyorsabban, a szemeim előtt már apró és fényes csillagok is megjelennek, elvakítanak, közben pedig kezdek lassan szétszakadni és elporladni. Igyekszem csak a zenére koncentrálni, az édes hangra, ami vízesésként megtölti és elnyeli a a dobhártyámat, de nagyon nehéz. Küzdenem kell, ha a víz alatt akarok maradni.

Forgok. Lendületben vagyok. Visszaperdülök. Beleszédülök. Csúszok.

De még mindig nem elég hangos. Még mindig nem elég gyorsan haladok a teljes érzelmi halottság és sivárság felé. Valami belém kapaszkodik és megpróbál a felszínre húzni, én pedig erőteljesen küzdök ellene. Végül ezt a csatát mégiscsak sikerül nekem megnyerni, de tudom, hogy ez még nem a vég, sokkal inkább csak a kezdet.

Visszamerülök. Becsukom a szemem, és elképzelem, hogy valóban a víz alatt vagyok, felülről pedig a nap sugarai áttetszővé és csillogóvá varázsolják a hullámokat és a felszínt.

Mindig így érzem magam, amikor a Celestica című számot hallgatom. Mintha fodrozódna a fejem felett a víz. Ez a szám fokozatosan körbeölel, magába szippant, és én nem is ellenkezem, mert annyira jól esik. Alice Glass hangja szinte simogat, libabőrös leszek tőle, de ez a kellemes fajta. Már elég hosszú ideje nem tudom számon tartani, hogy hányszor mentett már meg ez a szám. Egyszerűen leírhatatlan, hogy mennyire átjár és feltölt, ugyanakkor el is vesz, de ez egy örökös körforgás. Nincs se eleje, se vége.

Éppen elérem a víz legalját, ahol már minden fekete, és ahová már a nap sem tud behatolni, mikor az életem egyetlen valóban megnyugtató pontja kinyújtja felém a kezét egy üzenet formájában. Tudom, hogy vissza kell térnem, és nem maradhatok tovább a mélyben, de félek.

Kimondhatatlanul félek szembenézni ezekkel az embereknek nevezett démonokkal.