a napba nézek és fázik a szemem

Végre megérkeztek régóta nem látott barátaim.

Azt kívánom, a szívemből is bárcsak olyan egyszerűen és gyorsan tűnne el ez a szúró, kaparó, maró érzés, mint ahogy a nagy és kövér könnycseppek leperegnek az arcomon, sós és két hosszú, fekete csíkot hagyva maguk mögött. A lefolyó szemfestékem belecsíp a szemembe. Közben olyan érzés fog el, mintha a két csík két fáklyává változott volna, és először az arcomat égetik el, aztán szépen lassan áttérnek a testem többi részére is. Nem tudom megállítani vagy lefékezni őket, már egészen átvették felettem a hatalmat.

Nem ismertem eddig még ezt a fajta fájdalmat. Minden erőmön azon voltam egészen eddig a pontig, hogy elfojtsam azt, amit érzek. Nem akartam és nem is mertem bevallani magamnak, hogy bizony sokkal erősebb és mélyebb érzések fűznek hozzá, mint ahogy azt gondolni mertem. Számtalanszor elmagyaráztam magamnak, hogy nem több ez egyszerű rajongásnál. Hogy is lehetne? Hogy lehetnék szerelmes belé? Indokokat és észérveket kerestem éjt nappallá téve, de nem tudok többé hazudni önmagamnak. Jobban fáj, mint valaha, de képtelen vagyok egy újabb becsapásra. Most sem tudom könnyebben elfogadni, mint eddig, de mit tehetnénk? Fájhat még ennél is jobban?

Csak egy idegen. Nem ismerem. Nem tudok róla semmit. Ő se rólam. Mégis... mennyi érzést keltett bennem, mennyi mindent megváltoztatott bennem. Az egész világomat átformálta. Vajon lesz még egy ilyen ember, aki megtudja ezt csinálni? Vagy most már örökké magamon fogom viselni azt a láthatatlan nyomot, amit belém égetett? Megszabadulhatok valaha tőle?

Lehet, hogy ez az egész igazából nem is létezett, csak én találtam ki... de tudom, hogy nem így van. Sajnos tudom. Sokkal, de sokkal egyszerűbb lenne, ha az az egy este soha az életben nem történt volna meg. Egy éve már, és mégis úgy él bennem annak az egyetlen éjszakának az emléke, mintha tegnap lett volna. Minden egyes nap kísért, és mintha önmagában jót mulatna a szenvedésemen. Nem telik el úgy nap, hogy ne jutna eszembe, legalább pár másodpercre, hogy mennyire boldog voltam. Nem volt nálam boldogabb ember a földön azon a napon.

És még csak nem is volt közöttünk semmi! Csak egy este. Egy árva este. Semmi több. Soha nem voltunk együtt, napfényben nem mutatkoztunk együtt, egy zsúfolt utcán nem fogta meg a kezem. Soha nem tartoztunk össze. Ennek ellenére túlságosan is elragadtattam magam, mert annyira megörültem, hogy végre van valaki, aki ilyen érzéseket is ki tud váltani belőlem. Hogy van valaki, legalább egy ember a világon, aki iránt tudnék többet érezni... és tudtam is. Akivel működhetett volna. Csak az időzítéssel volt a baj.

Egy olyan álom képével bódítottam magam az elmúlt egy évben, amiről mélyen legbelül tudtam, hogy úgysem fog soha valóra válni. Nem tudtam gátat szabni a fantáziámnak. Hiába teltek először csak napok, majd hetek, végül hónapok. Habár ennek sajnos volt alapja, hiszen tudom, hogy én is keltettem benne bizonyos érzéseket, hogy majdnem... majdnem... de erre soha többé nem akarok gondolni. Annyira kínoz ennek a gondolatnak a lehetősége, hogy azt képtelen vagyok szavakba önteni. Ott volt előttem, és én mégsem értem el. Úgy ment el mellettem a lehetőség, hogy én annak tudatában sem voltam. Nem tudom elviselni, hogy ugyanazt érezte, amit én, és én mégsem tettem semmit. De hogy is tehettem volna, mikor nem is tudtam róla? Őröl és őröl és őröl és őröl…

Az összes álmodozásomért most fizetek. Soha nem lett volna szabad ilyesmikkel hitegetni magam. És soha nem lett volna szabad bizonyos dolgokról tudomást szereznem. Azóta sem tudom kiverni az ostoba fejemből a "Mi lett volna, ha...?" kezdetű kérdéseket, amelyek egyszerűen belülről falnak fel. Napról napra érzem, hogy elemésztenek, és már nincs erőm küzdeni ellenük. Elsüllyedtem. Lemerültem a mélybe, és most alulról látom a képeket, de azok már eltorzultak.

Itt ülök, egyedül, és csak arra tudok gondolni, hogy hogy lehettem ennyire ostoba. Hogy engedhettem ezt meg? Kivételes, de most mégis csak bekövetkezett az, hogy az agyam és a szívem is egyetért ebben a dologban. Mindkettő üvölt, kiabál, hogy miért nem figyeltem rájuk, hiszen ők már korábban is figyelmeztettek. Fentről is kaptam a jeleket, mégsem voltam hajlandó észrevenni őket, inkább elfordítottam az arcomat. A hülye, ostoba, kínos és megalázó reményeim pedig most ismét darabokra hullottak, és iszonyatosan, szavakkal ki nem fejezhető módon félek, szinte rettegek attól, hogy valami úton-módon a kis darabok egyszer ismét egy egészet fognak alkotni.

Szeretnék elfutni az érzéseim, de még inkább a gondolataim elől. Megölnek. Lassan ható méregként erednek szét a tudatomban. Érzem, ahogy lüktetnek az ereim, gyorsan és sebesen, mintha erre többé nem lenne lehetőségük. Hasogat a fejem, és csak egy kis kegyelemért könyörög, szabadulásért a saját magam készítette börtönből, de ezt nem adhatom meg neki. Szabad akaratomból zártam be önmagamat ebbe az egyszemélyes cellába, ahonnan nincs menekvés.

Nem tudom nem önmagamat hibáztatni, és ez így is van rendjén, hiszen én tehetek erről az egészről. Nem is beszéltünk több mint fél éve, én mégis elhittem, hogy ez még megváltozhat, mert az elején annyira másnak tűnt. És láttam rajta dolgokat. Nem csak én. De akkor is. Nem lett volna szabad reménykednem. Tudatában voltam, hogy milyen veszélyes játékot játszok, mégsem voltam képes abbahagyni, mert vonzott a számomra nem elérhető kaland íze, amit már olyan régóta szerettem volna megízlelni. Milyen nevetséges! Mégis hány éves vagyok? 14?

Ha becsukom a szemem, megjelenik előttem az arca, ahogy meglepetten rám néz. Ő sem érti, hogy miért voltam ilyen naiv, hogy miért hittem azt, hogy ebből bármi is lehet. Látom az arcán a kétkedés jeleit, és a szemöldöke is felszalad, mintha azt kérdezné: "Tettem vagy mondtam én valaha is neked olyasmit, ami miatt így reménykedtél, mint egy ostoba tyúk?" Ha kinyitom a szemem, akkor is őt látom. Nem hoz megnyugvást az álom, mert onnan is csak ő köszön vissza. Nem tudok elmenekülni előle, mert mindenhol ott van. Követ, mintha az árnyékom lenne.

A szívem nagyon, nagyon elfáradt. Kimerült. Kell neki egy kis (vagy sok) idő, mire újra összeszedi magát. De most valahogy túl nehéz felállnia és ismét felvennie a harcot. Túlságosan is nagyra nőtt mostanra. Időközben pedig elapadtak és elfogytak a könnyeim. De tudom, hogy ez nem tart sokáig. Még vissza fognak térni. Mindig visszajönnek.

Meddig lehet ezt így bírni? Meddig?

Ha egy pillanat is volt, nem bánom.

Ott állt előttem, a sötétben. Mégis, a belőle áradó erő szinte körberagyogta. Fényesebben világított bármelyik csillagnál, ami az égről nézett le ránk, de még a Hold is elbújhatott az árnyékában. Csak állt ott, háttal nekem.

Nem mertem megszólítani, mert nem akartam megzavarni. Nem tudtam megmagyarázni, hogy miért vagy hogyan, de csak az, hogy láthattam, egészen betöltötte a szívemet. Nincs hozzá fogható és soha nem is lesz.

A másodpercek sebesen száguldottak, és éreztem, hogy a szívem már egészen fölkúszott, és immár a szinte a torkomban dobogott. Teljesen biztos voltam benne, hogy meghallja, mert annyira hangosan dübörgött odabent... de még mindig nem vett észre engem. Gyorsan kifújtam a levegőt, amit eddig észrevétlenül is visszatartottam. A jobb tenyerem izzadtan szorította a balt.

Most már szerettem volna mondani neki valamit. Tudatni akartam vele, hogy itt vagyok, és bárhová követném, nem számít, hogy merre megy. Lehet, hogy idióta és naiv voltam, de ha valamiben biztos voltam, hát akkor ez az volt.

Nem akartam többé elbújni az érzéseim elől, mert már túlságosan is erősek voltak. Átvették felettem az irányítást, és hirtelen meghallottam a saját vékony, egészerű hangomat, ahogy a nevét szólítja. Legszívesebben betapaszottam volna a számat, de már túl késő volt.

Hátrafordult. Észrevett.

Erre vártam, és mégis, soha eddigi életemben nem féltem annyira, mint abban a másodpercben. Mintha az idő is megállt volna. Egy végtelenül elnyújtott folyosóba zárva éreztem magam, míg arra vártam, hogy odajöjjön hozzám.

Végül megtette. Azt a pár méternyi távolságot, ami közénk ékelődött, egyetlen lépéssel eltűntette. Megállt és lenézett rám. Még most is meglepett, hogy ennyire magas, szinte fölém tornyosult, és eltakarta a háttérvilágítást, amit a Hold és a csillagok nyújtottak.

Csak őt láttam, az arca betöltötte az egész teret. Figyeltem, tanulmányoztam az arcának minden szegletét, mert örökre be akartam vésni a tudatomba. Soha, még csak egy pillanatra sem akartam, hogy valamire ne tudjak visszaemlékezni, hogy valami miatt hiányosan jelenjen meg előttem az arca.

Szemeimmel felfedező utat tettem: kiindulópontomnak az ő szemeit választottam, mert a zöld ragyogásuk valahogy megnyugtatott. Magával húzott a mélybe, de mégsem bántam, mert nem ismertem még ennél harmonikusabb helyet. Körbejártam az orra ívét és az ajkai vonalát. Észre se vettem, de mindezt már nem csak a szemeimmel, hanem az ujjaimmal is tettem. Bőre nem volt hideg, pedig kint már eléggé mínuszba fordult a levegő. Épp ellenkezőleg, szinte vibrált az érintesem alatt. Az ujjaim felett ezután sem tudtam kontrollt gyakorolni; úgy vetették rá magukat a fekete, dús hajára, ami a feje tetején meredezett, a létező összes irányba, mint egy éhes oroszlán a kiszemelt prédájára.

Mintha valami jelezte volna belülről, hogy itt az idő, leengedtem a karjaimat, amelyek szinte ernyedten lógtak mellettem mindeme felfedezés után. Hirtelen nem találták a helyüket, már nem tudták, hogy mi is a használati funkciójuk. Mind a tíz ujjam viszketett, sőt égett a vágytól, hogy újra belevethesse magát ebbe a felfedező útba.

Elmondhatatlan érzéseket keltett bennem ez a kalandtúra. De a java még hátra volt.

Még mindig nem szólt semmit, és én is csöndben maradtam. Nem tudtam, mire várok, vagy inkább csak nem mertem magamnak bevallani, mert talán féltem, hogy ha nem következik be, akkor csak csalódnék.

A tekintetét az enyémbe fúrta, és elmosolyodott. Éreztem, hogy egy reszketeg válasz jelenik meg az arcomon. A fogaim összekoccantak, erre halkan elnevette magát, de nem gúnyosan, inkább kedvesen. Számomra megmagyarázhatatlanul, a nevetése egy tökéletes dallamként fordítódott le, és örökre bele égette magát mindembe. Még azóta is hallom, ha rá gondolok, bár ez már elég rég történt.

Aztán megtette. Olyan gyorsan történt, hogy csak arra eszméltem fel, hogy az ajkai elérték az enyémeket, száját rátapasztotta az enyémre, és ezzel egy időben azt hittem, hogy valami felrobbant a közelben, mert elkezdtem szikrákat látni, mintha tűzeső hullott volna ránk az égből. Lehunytam a szemem, ahogy a nyelve belépést kért, és onnantól fogva már nem tudtam, hogy mi a valóság és mi nem.

Nem fáj.

...de még mennyire, hogy fáj!

Csak nehéz beismerni. Mert attól még jobban fáj.

Tulajdonképpen nem is igazán tudom, hogy mi az, ami ennyire fáj; csak érzem, és ez az érzés egész jó úton jár már arrafelé, hogy az őrületbe kergessen. Nem tudom szavakba önteni, pedig a betűk csak úgy kergetik egymást a fejemben, mégsem tudom őket összerakni úgy, hogy annak valami értelme is legyen.

Köze van egyértelműen a reményhez, a reménykedéshez. Már régen le kellett volna erről szoknom. Minél jobban reménykedem valami miatt, annál jobban fog fájni, ha a várt dolog nem következik be... vagy nem úgy, ahogy én azt elképzeltem. Mégis, minden egyes nap új reményekkel és vágyakkal ébredem, pedig tudom, hogy a végén úgyis csak keserű csalódásban lesz részem. Újra és újra és újra. Az ördögi kör, aminek se eleje, se vége.

Ma is megtörtént. Csak ültem ott a hideg padon, és egyre az járt a fejemben, hogy miért vagyok ekkora idióta. Miért várok olyasmire, amiről úgy is tudom, hogy nem fog bekövetkezni soha? Miért? Az örök kérdés, amire nincs válasz. Teltek a percek, és hiába figyeltem arra, ami körülöttem zajlott, csak egy dologra bírtam koncentrálni. Vagyis egy valakire, ami egy nagyon nagy hiba volt a részemről. Túl könnyen esem tévhitekbe, és olyan dolgokat képzelek, amik igazából nincsenek is. Talán ez a probléma gyökere.

Tudom, hogy nem kellene bizonyos dolgokba ennyire kapaszkodnom, de az az igazság, hogy képtelen vagyok elengedni őket. Olykor azért, mert túl kedves emlékek fűznek hozzá, viszont sajnos olyan is van (és erre bizony a legkisebb mértékben sem vagyok büszke), hogy egyáltalán nem is akarom elengedni. Azt hiszem, ezért azért van, mert már túlságosan is ragaszkodom az illető dologhoz vagy emberhez, és félek attól, hogy mi történne, ha már semmi nem kötne össze minket. De most úgy érzem, hogy ez is csak rossz mellékvágány, hiszen ismét csak magamat verem át. Ha annyira fontos mondjuk egy adott illető, akkor miért nem közeledem hozzá? Miért nem veszem fel újra a félbeszakadt kapcsolatot?

Szomorú, de azért, mert képtelen vagyok.

És még mindig reménykedem abban, hogy talán valaki más teszi meg ezt helyettem. De ismét csak a homokba dugom a fejem, mert úgy is tudom, hogy ez nem fog megtörténni. Az túl egyszerű lenne.

Habár azt hiszem, hogy reménykedni még mindig könnyebb, mint szembenézni az igazsággal és a valósággal. És tessék: már megint reménykedem, pedig a számban még mindig ott van a legutóbbi csalódás keserű íze. Újra becsapom magam, pedig azt hittem, hogy tanultam már a leckéből.

A hitegetés elölről kezdődik, és én túlságosan is könnyen adom meg magam neki...

Csak vissza szeretnék süllyedni.

Sokat gondolkozom azon, hogy miért nem lehet mindig ilyen. Egy álomtalan álomban élni nem annyira nehéz.

Érzem, ahogy a szemeim ismét lecsukódnak, pont akkor, mikor az éppen hallgatott szám is véget ér. Mintha egy jelzést adna, hogy mostmár visszatérhetek a másik világba.

Várom és várom, hogy jöjjön a könnyű álom, de most szórakozik velem, és nagy ívben elkerül. Átfordulok a másik oldalamra, és megérintem a falat. Nagyon gyakori szokásom ez, ha nem tudok elaludni. Az ágyam felett, a falon, van egy szőnyeg szerűség. Párszor végig húzom az ujjaimat a már rég kifakult szöveten, beleakadva a lyukakba és bemélyedésekbe. Nem tudom megmondani az okát, de valahogy megnyugtat, ha ezt csinálom. De az a fránya, édes álom még mindig haragszik rám valamiért.

Sok mindent megadnék azért, ha végre elmenekülhetnék ebből a világból. Ha alszom, a külső hatások nem érhetnek el; a világomat, amiben élek, tényleg én nem tudom alakítani. Persze a dolgok ott sem jönnek össze mindig, de mégis egyszerűbb és könnyebb minden arrafelé. Lehet, hogy ezért szeretem ennyire?

Próbálok küzdeni a valóság ellen, de képtelen vagyok rá, mert a hatalmas erejével elnyom engem. Fenn tart a felszínen, és nem enged átúszni a másik oldalra. Csak egy kicsit szeretném itt hagyni, úgyis visszatérek majd hozzá. Ha nem is örömmel, de mindig visszajövök.

Még mindig itt fekszem, a sötétben, de egész álló nap nem voltam éberebb, mint ebben a szent pillanatban. A szemeim újra kinyilnak, és bámulnak bele a fekete semmiségbe. Gondolatok ezrei cikáznak át az agyamon, és kezdem úgy érezni, hogy lassan beléjük fulladok. Szeretném elhalkítani a hangokat a fejemben (azt már meg sem kísérelem, hogy végleg elhallgatassam őket, mert az úgyis lehetetlen), zümmögéssé, háttérzajá, akármivé, csak hagynák már abba végre a sikítást!

Egyik szám követi a másikat, az idő pedig csigalassúsággal vánszorog. Közben álmodozom, olyan dolgokat képzelek el, amelyek úgysem fognak soha megtörténni, mert ahhoz túlságosan is abszurdak. Minél kevesebb annak az esélye, hogy valóra váljon, annál jobban tetszik és annál jobban tudom kitalálni a részleteket. Persze ez sem tud örökké elszórakoztatni, így aztán átváltok a másik csatornára: eltervezem, hogy másnap miket kell megcsinálnom, mikor és hogyan. Ezt még az álmodozásnál is kevesebb idő alatt unom meg, ilyenkor már inkább azon rágódom, hogy mégis mi a fene bajom van. Próbálok válaszokat keresni a kérdéseimre, próbálok megérteni bizonyos szituációkat, helyzeteket, meg akarom fejteni, hogy a dolgokra miért nem tudok úgy reagálni, mint egy normális ember.

Egyre messzebbre jutok; már nem is látom, hogy honnan indultam el. Érzem viszont, hogy az agyam végre valahára kezd elzsibbadni: úgy látszik, hogy mára feladta küzdelmet, és most már ő is pihenni akar, hogy holnap újult erővel vegye fel a harcot. Engedelmeskedem kérésének, hiszen mi is lehetne édesebb, mint az alvás, az elsüllyedés, amiért már elég régóta sóvárgok.

Félig még itt vagyok, de a másik felem már a túloldalon jár. Mielőtt végleg elmerülnék a tudattalanságba, épp csak arra van energiám, hogy leállítsam a zenét. A szemeim lecsukódnak, és én végre elsüllyedek.

Tekintetünk egymásba fúródik, és a világ is kifordul önmagából.

Már szinte egyfajta szokássá vált közöttünk ez a fajta kommunikáció. Nem használunk szavakat, mégis sokkal többet mondunk egymásnak, mintha „valódi” beszélgetést folytatnánk. Olyan kifejező a tekinteted, annyira nyílt, hogy simán el tudok veszni benne. Ez alkalommal sem történik másként. Szemeid, melyek igazán szép, mélyzöld színben játszanak, ott akarják folytatni, ahol a múltkor abbahagytuk.

Ugyanakkor, most valahogy úgy tűnik, hogy tényleg mondani szeretnél valamit, a száddal, és nem pedig a tekinteteddel. De mégis, csak ott ülsz, különböző emberek körében, és hallgatsz. Talán azt várod, hogy én tegyem meg a kezdő lépést, de én is ugyanolyan tehetetlen vagyok, mint te. Ezt miért nem érted?

Nem sokszor éreztem még ilyet, de olyan, mintha nem csak egy fal, hanem egy egész univerzum húzódna közöttünk.

Lehet, ennek a láthatatlan akadálynak az áttörése egy jelentéktelen kis semmisség lenne, de… nem megy. Már sokszor elképzeltem, ahogy egyszer, megszakítva a hagyományokat, ott hagyod az unalmas társaságodat, és odajössz hozzám, de ez a pillanat valahogy eddig még nem érkezett el. Talán már túl sok idő telt el, lehet, hogy kimondott szavakkal meg sem értenénk egymást.

Ennek ellenére, néma társalgásunk tovább folytatódik, és az arcod hirtelen eltorzul. Talán valami rosszat mondtam? Esetleg megbántottalak valamivel? Kétségek ezrei suhannak át rajtam, és még csak nem is tesznek ki semennyi időt sem. Válaszodra várva olyan, mintha bele lennék szorítva egy préselőbe; nem kapok levegőt.

Nézlek és nézlek és nézlek. Arcodon egy pillanatra a szomorúság sóhaja suhant át, de már el is tűnt, mintha ott sem lett volna soha. Hirtelen egy kedves kis mosolyra húzódik a szád, és ezzel egy időben érzem, ahogy valami belül életre kel bennem. Mintha a lelkem egy hosszú téli álomból ébredne, és alig hogy magához tér, máris táncra perdül, miközben a háttérben aláfestésként néma muzsika szól. Ösztönösen elmosolyodom én is, és megnyugszom, hogy nem haragítottalak magamra.

Nem sok időt hagynak azonban szokatlan beszélgetésünknek: épp hogy áttérnénk a fontosabb témákra, az egyik jelentéktelen személy a társaságodból megrázza a válladat, és te elszakítod a tekinteted tőlem. Már nem is fordulsz vissza hozzám, mielőtt felállnál, és útnak indulnál, hogy folytasd az aznapi megkezdett teendőidet, amiben nekem és a kis furcsa értekezésünknek is szorítottál némi helyet. Mintha régi barátok lennénk, akik évek óta nem beszéltek egymással, noha régebben meg volt az a szokásuk, hogy órákon keresztül is elvoltak úgy, hogy semmiségeket tárgyaltak meg, és csak egyszerűen elvesztek egymás mondanivalójában.

Most, ahogy látom, hogy háttal vagy nekem, felmerül bennem a gondolat, hogy vajon lehetséges-e az, hogy egyszer igazi szavak használatával is megismerjük egymást. Bár a szemeidből az igazán lényeges dolgokat már sikerült kiolvasnom, mégis szomjazom a hangod után, mely felfrissítheti régen kiszáradt torkomat. Emlékszem, hogy egyszer vagy kétszer hallottam a hangodat a múltban, ahogy hozzám szólt, kereste az utat, de az már túl régen volt ahhoz, hogy pontosan fel is tudjam idézni, hogy hangzanak a magán vagy a mássalhangzóid. Egyre jobban vágyom arra, hogy a nevem is elhagyja az ajkaidat. Kíváncsi vagyok, hogy ilyen egyszerű név, mint az enyém, hogyan is visszhangozhat, ha te ejted ki.

Mikor már azt hiszem, hogy mára ennyi volt, újra eszedbe jutok. Most már a nem létező semminek a gyomromban is táncolhatnékja támad. Visszafordulsz és még egyszer, hosszan rám nézel. Tekintetedből sugárzik a sajnálat, ami kezd szépen hozzálátni ahhoz, hogy szétmarcangoljon. Mégis, nem akarom, hogy meglásd rajtam, hogy ismét sikerült megbántanod, mert közben annyi örömet is adtál, ezért ismét mosolyra húzódik a szám, és a kezeimmel is búcsút intek neked, te pedig viszonzod a gesztust.

Mivel még most sem tudom elfordítani a tekintetem rólad, észreveszem, hogy hátra pislantasz rám párszor, ahogy lassan masírozol előre, társaiddal körülvéve. Tudom, hogy neked is nehéz elszakadni.

Mindenesetre a láthatatlan háló ismét felhúzódott kettőnk közzé, ha ugyan nem volt ott végig, miközben beszélgettünk.