Csak vissza szeretnék süllyedni.

Sokat gondolkozom azon, hogy miért nem lehet mindig ilyen. Egy álomtalan álomban élni nem annyira nehéz.

Érzem, ahogy a szemeim ismét lecsukódnak, pont akkor, mikor az éppen hallgatott szám is véget ér. Mintha egy jelzést adna, hogy mostmár visszatérhetek a másik világba.

Várom és várom, hogy jöjjön a könnyű álom, de most szórakozik velem, és nagy ívben elkerül. Átfordulok a másik oldalamra, és megérintem a falat. Nagyon gyakori szokásom ez, ha nem tudok elaludni. Az ágyam felett, a falon, van egy szőnyeg szerűség. Párszor végig húzom az ujjaimat a már rég kifakult szöveten, beleakadva a lyukakba és bemélyedésekbe. Nem tudom megmondani az okát, de valahogy megnyugtat, ha ezt csinálom. De az a fránya, édes álom még mindig haragszik rám valamiért.

Sok mindent megadnék azért, ha végre elmenekülhetnék ebből a világból. Ha alszom, a külső hatások nem érhetnek el; a világomat, amiben élek, tényleg én nem tudom alakítani. Persze a dolgok ott sem jönnek össze mindig, de mégis egyszerűbb és könnyebb minden arrafelé. Lehet, hogy ezért szeretem ennyire?

Próbálok küzdeni a valóság ellen, de képtelen vagyok rá, mert a hatalmas erejével elnyom engem. Fenn tart a felszínen, és nem enged átúszni a másik oldalra. Csak egy kicsit szeretném itt hagyni, úgyis visszatérek majd hozzá. Ha nem is örömmel, de mindig visszajövök.

Még mindig itt fekszem, a sötétben, de egész álló nap nem voltam éberebb, mint ebben a szent pillanatban. A szemeim újra kinyilnak, és bámulnak bele a fekete semmiségbe. Gondolatok ezrei cikáznak át az agyamon, és kezdem úgy érezni, hogy lassan beléjük fulladok. Szeretném elhalkítani a hangokat a fejemben (azt már meg sem kísérelem, hogy végleg elhallgatassam őket, mert az úgyis lehetetlen), zümmögéssé, háttérzajá, akármivé, csak hagynák már abba végre a sikítást!

Egyik szám követi a másikat, az idő pedig csigalassúsággal vánszorog. Közben álmodozom, olyan dolgokat képzelek el, amelyek úgysem fognak soha megtörténni, mert ahhoz túlságosan is abszurdak. Minél kevesebb annak az esélye, hogy valóra váljon, annál jobban tetszik és annál jobban tudom kitalálni a részleteket. Persze ez sem tud örökké elszórakoztatni, így aztán átváltok a másik csatornára: eltervezem, hogy másnap miket kell megcsinálnom, mikor és hogyan. Ezt még az álmodozásnál is kevesebb idő alatt unom meg, ilyenkor már inkább azon rágódom, hogy mégis mi a fene bajom van. Próbálok válaszokat keresni a kérdéseimre, próbálok megérteni bizonyos szituációkat, helyzeteket, meg akarom fejteni, hogy a dolgokra miért nem tudok úgy reagálni, mint egy normális ember.

Egyre messzebbre jutok; már nem is látom, hogy honnan indultam el. Érzem viszont, hogy az agyam végre valahára kezd elzsibbadni: úgy látszik, hogy mára feladta küzdelmet, és most már ő is pihenni akar, hogy holnap újult erővel vegye fel a harcot. Engedelmeskedem kérésének, hiszen mi is lehetne édesebb, mint az alvás, az elsüllyedés, amiért már elég régóta sóvárgok.

Félig még itt vagyok, de a másik felem már a túloldalon jár. Mielőtt végleg elmerülnék a tudattalanságba, épp csak arra van energiám, hogy leállítsam a zenét. A szemeim lecsukódnak, és én végre elsüllyedek.