Nem fáj.

...de még mennyire, hogy fáj!

Csak nehéz beismerni. Mert attól még jobban fáj.

Tulajdonképpen nem is igazán tudom, hogy mi az, ami ennyire fáj; csak érzem, és ez az érzés egész jó úton jár már arrafelé, hogy az őrületbe kergessen. Nem tudom szavakba önteni, pedig a betűk csak úgy kergetik egymást a fejemben, mégsem tudom őket összerakni úgy, hogy annak valami értelme is legyen.

Köze van egyértelműen a reményhez, a reménykedéshez. Már régen le kellett volna erről szoknom. Minél jobban reménykedem valami miatt, annál jobban fog fájni, ha a várt dolog nem következik be... vagy nem úgy, ahogy én azt elképzeltem. Mégis, minden egyes nap új reményekkel és vágyakkal ébredem, pedig tudom, hogy a végén úgyis csak keserű csalódásban lesz részem. Újra és újra és újra. Az ördögi kör, aminek se eleje, se vége.

Ma is megtörtént. Csak ültem ott a hideg padon, és egyre az járt a fejemben, hogy miért vagyok ekkora idióta. Miért várok olyasmire, amiről úgy is tudom, hogy nem fog bekövetkezni soha? Miért? Az örök kérdés, amire nincs válasz. Teltek a percek, és hiába figyeltem arra, ami körülöttem zajlott, csak egy dologra bírtam koncentrálni. Vagyis egy valakire, ami egy nagyon nagy hiba volt a részemről. Túl könnyen esem tévhitekbe, és olyan dolgokat képzelek, amik igazából nincsenek is. Talán ez a probléma gyökere.

Tudom, hogy nem kellene bizonyos dolgokba ennyire kapaszkodnom, de az az igazság, hogy képtelen vagyok elengedni őket. Olykor azért, mert túl kedves emlékek fűznek hozzá, viszont sajnos olyan is van (és erre bizony a legkisebb mértékben sem vagyok büszke), hogy egyáltalán nem is akarom elengedni. Azt hiszem, ezért azért van, mert már túlságosan is ragaszkodom az illető dologhoz vagy emberhez, és félek attól, hogy mi történne, ha már semmi nem kötne össze minket. De most úgy érzem, hogy ez is csak rossz mellékvágány, hiszen ismét csak magamat verem át. Ha annyira fontos mondjuk egy adott illető, akkor miért nem közeledem hozzá? Miért nem veszem fel újra a félbeszakadt kapcsolatot?

Szomorú, de azért, mert képtelen vagyok.

És még mindig reménykedem abban, hogy talán valaki más teszi meg ezt helyettem. De ismét csak a homokba dugom a fejem, mert úgy is tudom, hogy ez nem fog megtörténni. Az túl egyszerű lenne.

Habár azt hiszem, hogy reménykedni még mindig könnyebb, mint szembenézni az igazsággal és a valósággal. És tessék: már megint reménykedem, pedig a számban még mindig ott van a legutóbbi csalódás keserű íze. Újra becsapom magam, pedig azt hittem, hogy tanultam már a leckéből.

A hitegetés elölről kezdődik, és én túlságosan is könnyen adom meg magam neki...