Ha egy pillanat is volt, nem bánom.

Ott állt előttem, a sötétben. Mégis, a belőle áradó erő szinte körberagyogta. Fényesebben világított bármelyik csillagnál, ami az égről nézett le ránk, de még a Hold is elbújhatott az árnyékában. Csak állt ott, háttal nekem.

Nem mertem megszólítani, mert nem akartam megzavarni. Nem tudtam megmagyarázni, hogy miért vagy hogyan, de csak az, hogy láthattam, egészen betöltötte a szívemet. Nincs hozzá fogható és soha nem is lesz.

A másodpercek sebesen száguldottak, és éreztem, hogy a szívem már egészen fölkúszott, és immár a szinte a torkomban dobogott. Teljesen biztos voltam benne, hogy meghallja, mert annyira hangosan dübörgött odabent... de még mindig nem vett észre engem. Gyorsan kifújtam a levegőt, amit eddig észrevétlenül is visszatartottam. A jobb tenyerem izzadtan szorította a balt.

Most már szerettem volna mondani neki valamit. Tudatni akartam vele, hogy itt vagyok, és bárhová követném, nem számít, hogy merre megy. Lehet, hogy idióta és naiv voltam, de ha valamiben biztos voltam, hát akkor ez az volt.

Nem akartam többé elbújni az érzéseim elől, mert már túlságosan is erősek voltak. Átvették felettem az irányítást, és hirtelen meghallottam a saját vékony, egészerű hangomat, ahogy a nevét szólítja. Legszívesebben betapaszottam volna a számat, de már túl késő volt.

Hátrafordult. Észrevett.

Erre vártam, és mégis, soha eddigi életemben nem féltem annyira, mint abban a másodpercben. Mintha az idő is megállt volna. Egy végtelenül elnyújtott folyosóba zárva éreztem magam, míg arra vártam, hogy odajöjjön hozzám.

Végül megtette. Azt a pár méternyi távolságot, ami közénk ékelődött, egyetlen lépéssel eltűntette. Megállt és lenézett rám. Még most is meglepett, hogy ennyire magas, szinte fölém tornyosult, és eltakarta a háttérvilágítást, amit a Hold és a csillagok nyújtottak.

Csak őt láttam, az arca betöltötte az egész teret. Figyeltem, tanulmányoztam az arcának minden szegletét, mert örökre be akartam vésni a tudatomba. Soha, még csak egy pillanatra sem akartam, hogy valamire ne tudjak visszaemlékezni, hogy valami miatt hiányosan jelenjen meg előttem az arca.

Szemeimmel felfedező utat tettem: kiindulópontomnak az ő szemeit választottam, mert a zöld ragyogásuk valahogy megnyugtatott. Magával húzott a mélybe, de mégsem bántam, mert nem ismertem még ennél harmonikusabb helyet. Körbejártam az orra ívét és az ajkai vonalát. Észre se vettem, de mindezt már nem csak a szemeimmel, hanem az ujjaimmal is tettem. Bőre nem volt hideg, pedig kint már eléggé mínuszba fordult a levegő. Épp ellenkezőleg, szinte vibrált az érintesem alatt. Az ujjaim felett ezután sem tudtam kontrollt gyakorolni; úgy vetették rá magukat a fekete, dús hajára, ami a feje tetején meredezett, a létező összes irányba, mint egy éhes oroszlán a kiszemelt prédájára.

Mintha valami jelezte volna belülről, hogy itt az idő, leengedtem a karjaimat, amelyek szinte ernyedten lógtak mellettem mindeme felfedezés után. Hirtelen nem találták a helyüket, már nem tudták, hogy mi is a használati funkciójuk. Mind a tíz ujjam viszketett, sőt égett a vágytól, hogy újra belevethesse magát ebbe a felfedező útba.

Elmondhatatlan érzéseket keltett bennem ez a kalandtúra. De a java még hátra volt.

Még mindig nem szólt semmit, és én is csöndben maradtam. Nem tudtam, mire várok, vagy inkább csak nem mertem magamnak bevallani, mert talán féltem, hogy ha nem következik be, akkor csak csalódnék.

A tekintetét az enyémbe fúrta, és elmosolyodott. Éreztem, hogy egy reszketeg válasz jelenik meg az arcomon. A fogaim összekoccantak, erre halkan elnevette magát, de nem gúnyosan, inkább kedvesen. Számomra megmagyarázhatatlanul, a nevetése egy tökéletes dallamként fordítódott le, és örökre bele égette magát mindembe. Még azóta is hallom, ha rá gondolok, bár ez már elég rég történt.

Aztán megtette. Olyan gyorsan történt, hogy csak arra eszméltem fel, hogy az ajkai elérték az enyémeket, száját rátapasztotta az enyémre, és ezzel egy időben azt hittem, hogy valami felrobbant a közelben, mert elkezdtem szikrákat látni, mintha tűzeső hullott volna ránk az égből. Lehunytam a szemem, ahogy a nyelve belépést kért, és onnantól fogva már nem tudtam, hogy mi a valóság és mi nem.