Az üresség kezd szépen lassan elnyelni. Már nem tudok elmenekülni előle. Az összes lehetséges kijáratot elzárta előlem.

Nem tudom megállni, hogy ne játszam le újra és újra az elmúlt pár nap eseményét a fejemben. Pörögnek a kockák, én még sem értem meg, hogy miért kell a dolgoknak így történniük.

Annyira kiábrándítóak az emberek. Folyamatosan csak mocskolódnak, veszekednek, szavaikkal és tetteikkel bántják a másikat. Hiába csukom be a szemem, a fülemmel nem tudom ugyanezt megtenni: a kiabálás hangjai szépen lassan bekúsznak a gondosan felépített és elkerített védőburkomba, és beleférkőznek legmélyebb szférámba, és nem tudom őket kizárni.

Korábban azt hittem, hogy már megtanultam együtt élni velük, és hogy már immunis vagyok rájuk és a rám gyakorolt hatásukra, de mostanában rá kellett jönnöm, hogy mekkora tévedésben vagyok. Még mindig ugyanannyira fáj. Még mindig ugyanannyira folytogat. Talán soha nem is fog elmúlni. Valószínűleg már túl sokat hallottam ahhoz, hogy ezek a sebek beforrjanak.

Lehet, hogy ez épp így jó. Lehet, hogy ennek épp így és itt kell történnie.

...de valami mélyen mégis csak azt súgja, hogy ez egyáltalán nem helyes vagy természetes. Valami arra késztet, hogy ne engedjem meg, hogy ezek a hangok átvegyék felettem a hatalmat, hogy újra a mélybe taszítsanak, ahogy azt korábban már sokszor megtették. Fel is állnék és próbálnék én küzdeni, de meglehetősen keserű az igazság íze: túl kevés vagyok hozzá. Az akaraterőm réges rég elkezdett apadni és most már képtelenség ezt a folyamatot megállítani vagy visszafordítani.

Annyira kétségbeesettnek érzem magam. Nem tudom újra és újra végig játszani ezt a "játékot". Kimerültem. Túl sok sebből vérzek. Túl gyorsan áramlik ki belőlem a vérem, vele együtt az életem.

De mégis, egy utolsó szánalmas próbálkozást teszek, mielőtt még végképp átadnám magam a szomorúság és az elveszettség legmélyebb és legsötétebb bugyrainak: tompítani igyekszem a saját menedekémen kívülről érkező messzi, fájdalommal, méreggel, haraggal és keserűséggel fűszerezett kiáltásokat, azáltal, hogy a maximumnál is hangosabb hallgatom az egyetlen együttest, ami képes valamennyire ha nem is megnyugtatni, de egy pillanatra legalább elfelejtetni, hogy mi is zajlik igazából körülettem, és ez nem más, mint a Crystal Castles.

A számokkal együtt dobog a szívem, egyre gyorsabban és gyorsabban, a szemeim előtt már apró és fényes csillagok is megjelennek, elvakítanak, közben pedig kezdek lassan szétszakadni és elporladni. Igyekszem csak a zenére koncentrálni, az édes hangra, ami vízesésként megtölti és elnyeli a a dobhártyámat, de nagyon nehéz. Küzdenem kell, ha a víz alatt akarok maradni.

Forgok. Lendületben vagyok. Visszaperdülök. Beleszédülök. Csúszok.

De még mindig nem elég hangos. Még mindig nem elég gyorsan haladok a teljes érzelmi halottság és sivárság felé. Valami belém kapaszkodik és megpróbál a felszínre húzni, én pedig erőteljesen küzdök ellene. Végül ezt a csatát mégiscsak sikerül nekem megnyerni, de tudom, hogy ez még nem a vég, sokkal inkább csak a kezdet.

Visszamerülök. Becsukom a szemem, és elképzelem, hogy valóban a víz alatt vagyok, felülről pedig a nap sugarai áttetszővé és csillogóvá varázsolják a hullámokat és a felszínt.

Mindig így érzem magam, amikor a Celestica című számot hallgatom. Mintha fodrozódna a fejem felett a víz. Ez a szám fokozatosan körbeölel, magába szippant, és én nem is ellenkezem, mert annyira jól esik. Alice Glass hangja szinte simogat, libabőrös leszek tőle, de ez a kellemes fajta. Már elég hosszú ideje nem tudom számon tartani, hogy hányszor mentett már meg ez a szám. Egyszerűen leírhatatlan, hogy mennyire átjár és feltölt, ugyanakkor el is vesz, de ez egy örökös körforgás. Nincs se eleje, se vége.

Éppen elérem a víz legalját, ahol már minden fekete, és ahová már a nap sem tud behatolni, mikor az életem egyetlen valóban megnyugtató pontja kinyújtja felém a kezét egy üzenet formájában. Tudom, hogy vissza kell térnem, és nem maradhatok tovább a mélyben, de félek.

Kimondhatatlanul félek szembenézni ezekkel az embereknek nevezett démonokkal.