Az egyik legösszetettebb személyiség, akit valaha is ismertem. Határozott elképzelései vannak a világról, a benne élő emberekről, és úgy általában az életről. Meg tudja fogalmazni, hogy mit akar, hogy mi a célja. Tudja, hogy mit miért csinál. Ugyanakkor belül ő is legalább annyira elveszett, mint a körülötte levők.

Ezt bizony nem mindig könnyű beismerni. Sokszor egyszerűbb más indokok mögé elbújni, mást állítani, mást bizonygatni, mintha azzal a csúf igazságot szebbé vagy akár csak egy parányit is elviselhetőbbé lehetne tenni. Persze nem mindig csinálják szándékosan ezt az emberek. Ehhez olykor idő kell. Néha elég, ha egy nagyon váratlan (és nem pozitív értelemben vett) esemény történik.

Vele az utóbbi történt.

Élete jó nagy részében nem ilyen volt, mint most. Nem sokszor voltak rossz napjai, ha igen, azok sem tartottak sokáig. Nem gondolt olyanokra, hogy bárcsak világvége lenne már, vagy hogy milyen érzés lenne egy metró elé ugrani. Nem állítom, hogy nem voltak problémái (ez nagy felelőtlenség lenne), de, hogy nagyon egyszerűen fejezzem ki magam, talán még soha nem volt ennyire szarul, mint most. Magába zuhant, és onnan bizony elég rögös az út visszafelé. Nem megtehetetlen, de akarat kell hozzá.

Hónapok óta nézem, ahogy ez a folyamat szépen lassan végbement. Mindez egy beszélgetéssel kezdődött, ami aztán gyökeresen megváltoztatott mindent. Én hiába bizonygattam, hogy azért a dolgok nem egészen úgy igazak, ahogy azt hallotta, kétlem, hogy hitt volna nekem. Megkérdőjeleződött a saját magáról kialakult képe. A világ a feje tetejére állt. Már nem olyannak látta magát, mint előtte. Minden átértékelődött és átértelmeződött. És ekkor kezdődött a lejtőn való lefelé száguldás.

Sok időt töltött azzal, hogy arra a kérdésre megtalálja a választ, hogy miért ennyire szar ember ő. Az, hogy valaki hozzá közel álló fájó "vádalmakat" fogalmazott meg vele szemben, eltörölt minden korlátot és gátat. Hirtelen egy egészen új világ tárult a szeme elé, ahol bizony nem feltétlenül móka és kacagás az élet, sőt, sokkal inkább sírás és rívás. És ha egyszer kitörik a rég visszatartott zokogás, azt nagyon nehéz ismét elfojtani, de megnyugvást is hozhat... de ahhoz sokat kell az embernek magából kisírnia, főleg, ha előtte nem volt az a sírós típus.

Tehetetlenül szemléltem, ahogy ez a számomra nagyon is fontos ember egyszerűen elvesztette maga alól a talajt és a szeme elől az utat. Pontosan tudom, hogy milyen volt (és még most is) neki, mert régen én is ilyen voltam. A vicc az, hogy éppen azelőtt a bizonyos nagy beszélgetés előtt éreztem magamon azt, hogy kezdek megváltozni, és végre pozitív irányba. Sokszor is emlegetjük, hogy olyan, mintha szimplán helyet cseréltünk volna. És ugyan ez így viccesnek hangzik, én még sem mondhatom azt, hogy örülök ennek. Ha ez segítene a helyzeten, sokkal inkább lennék olyan, mint régen, csak hogy neki végre könnyebben menjenek a dolgok. Nagyon nehéz és rossz nézni, hogy szegény most milyen állapotban van.

Szóval a napokat hetek, a heteket pedig hónapok követték, közben sok minden történt. Olykor néha kezdett a nap lesütni a mélybe, és bekerült a képbe egy új szereplő, akinek talán hatalmában állt, hogy változtasson a dolgokon, de ehelyett csak mindent elviselhetetlenebbé tett.

Iszonyatosan fájdalmas élmény a csalódás. Különösen akkor, ha olyasvalakiben csalódunk, aki nagyon közel áll hozzánk, és akiből soha nem néztük volna ki, hogy képes lenne minket megbántani. Az meg aztán pláne még rosszabb, ha kettő ilyen ember is van a történetben. Hogy lehet ezek után ismét talpra állni? Hogy lehet ezek után ismét megbízni az emberekben? Hogy lehet ezek után elhinni azt, hogy az emberek tényleg olyanok, mint amilyeneknek mutatják magukat? Hogy lehet ezek után megállapítani azt, hogy ki hazudik és ki nem?

Fontos kérdések ezek, de sajnos, ahogy az általában várható, nem igazán lehet őket megválaszolni. Nem tudok erre semmilyen hatásos módszert, egyszerűen újra meg kell találni az elvesztett bizalmat. Persze hogy nehéz. Persze hogy fáj. Miért is tennéd ki akkor magadat még egyszer ennek? Mert az élet ilyen. Nem lehet elkerülni, hogy olykor összetörjék a szívünket. Lehetetlenség elmenni a csalfaság mellett. De az sem megoldás, hogy érzelmileg sivárrá tesszük magunkat, és elszigetelődünk mindentől és mindenkitől. Természetesen szükség van egy "rehabilitációs" időszakra, ez egyértelmű, de ennek nem szabad tovább húzódnia annál, mint amennyire valójában szüksége van az embernek.

Mindenki máshogy éli meg a csalódásokat. Ő már többször is mondta, hogy amúgyis folyton csak azt látja, hogy az emberek megállás és megbánás nélkül bántják és csalják meg egymást, tehát akkor Ő miért lenne kivétel, akit ez elkerül? Mindössze akkor lehetne kivétel, ha végleg elszakítaná magát ettől a világtól, és magányába zárkózna, de ez nem járható út. Sokszor igenis nagyon hívogató, ezt elismerem, de nem szabad engedni a kísértésnek. Küzdeni kell. Az ég sem mindig ragyogó kék, olykor felhők takarják el. De a nap akkor is tud magának utat találni, csak akarnia kell.

Hülyének érzi magát. Mintha kijátszották volna. Ott áll, és nem érti, hogy hol rontotta el. Pedig nem ő volt a hibás. Az elvárások sajnos hamar kialakulnak az emberben, főleg, ha egy olyan illetővel találkozunk, akiről talán már az első pillanattól érezzük, hogy végre megvan, akit már olyan régóta kerestünk. Ez nem mindig tudatosul rögtön, de ennek ellenére, akkor is létrejön nagyon hamar a szívben. Aztán amikor már nyakig benne vagy... néha még akkor is nehéz elismerni, de akkor már túl kimerítő küzdeni ellene. Néhány embernek több elvárása van, néhánynak kevesebb. De nincs olyan ember, akinek ne lennének elvárásai. És sajnos ezek az elvárások olyan érzéseket és gondolatokat is kelthetnek bennünk, amiket nem akarunk, amiktől olykor még irtózunk is, de az is lehetséges, hogy félünk tőlük, mert túl nagy hatalmat gyakorolnak fölöttünk.

És amikor az egyetlen ember, akit tényleg kivételesnek tartott, sőt egyszer egész egyszerűen tökéletesnek titulálta, úgy kezd el viselkedni, ami teljesen felborítja a róla kialakított képet... amikor akarva-akaratlanul olyat tesz, ami mindennél jobban fáj és elkeserít... amikor nem tudja eldönteni, hogy mit akar... csak elképzelni tudom, hogy mennyire kiakasztó élmény lehet.

Régóta ismerem ezt a lányt, és már nagyon sok mindent éltünk át együtt. Megszámolhatatlanul sok alkalommal segített már rajtam. Ha akarnám se tudnám megmondani, hogy hányszor vágott már fejbe verbálisan, ezzel visszazökkentve engem a normális kerékvágásba. Tudom, hogy rá mindig számíthatok, nem számít, hogy mi történik. Képtelen vagyok elképzelni, hogy mi lenne velem vagy hol lennék most nélküle.

Épp ezért, és minden másért, bármit megtennék azért, hogy jobban legyen. De tudom, hogy én nem sokat tehetek az ügy érdekében. Nyilvánvalóan ez az írás sem fog sokat lendíteni a hangulatán. Neki kell megtalálnia a visszavezető utat, én csak annyit tehetek és teszek is, hogy végig mellette maradok, és támogatom, ha úgy érzi, hogy már túlságosan is elfáradt és nem bírja tovább.

Erre vannak a barátok, nem?