Talán már nincs is visszaút.

Belém mar ennek a gondolatnak a lehetősége, szinte égeti a bőrömet. Végig fut rajtam a borzongás, de egyáltalán nem az a kellemes fajta.

Nehéz nyitva tartani a szememet, de ha becsukom, akkor csak Őt látom magam előtt, amit most nem tudok annyira könnyen elviselni. Ha nyitva van a szemem, legalább különböző fények és színek takarják el Őt előlem. Mintha egy vékony függönyön keresztül látnám, ahogy néz rám azokkal a hívogatóan meleg barna szemeivel.

Gondolatban mégis kinyújtom a kezem, és megérintem az arcát. Ugyanolyan, mint amilyenre emlékeztem. Nem változott egy fikarcnyit sem az elmúlt hetek során. Az ismerős barázdák még mindig ott sorakoznak. Borostáját még soha nem éreztem ennyire puhának, és alig várom, hogy ismét piros legyen az arcom ott, ahol megdörzsöl vele.

Lehunyom a szemem és kifújom az eddig észrevétlenül is benn tartott levegőt. Ez nem igaz. Ez csak illúzió. Nincs itt, nem áll itt előttem. Olyan, mintha univerzumok tömkelege választana el tőle, pedig csak egy másik városban van, nem is olyan messze innen.

Sóvárgok a hangja után. Dallamos csengése mindig megnyugtat és mosolyra húzza a számat, akárhányszor csak meghallom. Még mindig itt visszhangzik a fejemben az utolsó mondat, amit a szájából hallottam. Igaz, nem sikerült betartania az akkor tett ígéretét, én valahogy mégis ugyanúgy hiszek neki, mint előtte. Amikor még minden rendben volt.

Nem tudom, hol és mikor, vagy hogy miért jött el a bizonyos fordulópont, amelynek a létezéséről talán még most sem tudnék, ha nem kérdeztem volna rá egyes dolgokra.

Hiányzik. Eszelősen, szinte már ijesztő módon hiányzik nekem. Hiányzik a teste közelsége, és az, ahogyan mindig felmelegítette a bőrömet, már a legkisebb érintéssel is. Hiányzik, ahogy libabőrös lettem attól, hogy csókokat lehelt a nyakamra. Hiányzik, hogy az ajkai már nem érintik az enyémeket. Hiányzik, ahogy egy hosszabb és intenzívebb csók után mélyen a szemembe nézett és megcirógatta az arcomat. Hiányzik, ahogy mosolygott a szája és a szeme is, valahányszor csak meglátott. Hiányzik, hogy ahogy a nevemet szólítja. Hiányzik, hogy már nem fekszik mellettem éjszaka. Hiányzik, hogy nem tudok hozzábújni, hogy már nincsenek körém fonva az izmos karjai. Hiányzik, ahogy szégyenlősen átölelt és a mellkasomhoz szorította az arcát. Hiányzik, hogy az, amiket csinált velem, az egekbe és annál is tovább repített. Hiányzik, ahogy önelégült és diadalittas arccal nézett rám, csábos fél mosollyal, ahogy ott feküdtem előtte meztelenül. Hiányzik, hogy már nem maradunk fent hajnalig a Paprika TV-t vagy a Discovery Channel-t nézve. Hiányzik, hogy már nem tudom nézni, ahogy mellettem szuszog. Hiányzik, hogy nem tudom hallgatni, hogy milyen gyorsan ver a szíve. Hiányzik, hogy már nem tudunk a legapróbb hülyeségeken nevetni. Hiányzik és hiányzik és hiányzik és hiányzik...

Mindenhol ott hagyta a nyomát. Kitörölhetetlenül. Nincs a lakásnak egyetlen olyan pontja sem, ahol ne lett volna, legalább néhány percre. Akárhova nézek, Ő köszön vissza. Látom, ahogy itt ül, pont ott, ahol most én, és játszik azzal a játékkal, amit még ő telepített fel a gépemre, és amit azóta se volt erőm letörölni. Látom, ahogy ott áll az ablaknál, és nézi a tájat. Látom, ahogy a konyhában ül, hajnali egykor, és felfalja a fél hűtőt. Látom a tükörképünket az ajtónál, indulás előtt.

Nem tudom meghatározni azt a pillanatot, hogy mikor vesztem el örökre. Olyan hirtelen történt minden. Egyszerűen betoppant az életembe és mindent a feje tetejére állított. Korábban azt hittem, hogy voltam már szerelmes, de azt a legkisebb részletében sem lehet ahhoz hasonlítani, amit most érzek. Gyökeret eresztett a szívemben ez az érzés.

Ambivalens. Szabaddá tett, de közben fojtogat is. Boldog lettem tőle, de el is tud keseríteni. Kellemesen körülölel, de egyidejűleg félek is tőle. Miközben kihozza belőlem a legjobb énemet, előcsalogatja a legrosszabbat is.

Ugyan ezen a ponton a mérleg negatív irányba fordult, bármit megtennék azért, hogy helyrehozzuk a dolgokat kettőnk között. Szükségem van rá, mint a levegőre vagy a vízre. Az életem és az énem része lett. Belém idegződött. És még annyi minden várna még ránk! Nem veszíthetem el Őt ilyen könnyen, ilyen... semmilyen módon. Nem hagyhatom, hogy kicsússzon a kezeim közül. Szeretném újra magam mellett tudni. Üres nélküle az életem, és én magam is.

Meg kell tudnia, hogy mennyire szeretem Őt. Még soha nem mondtam neki, hogy szerelmes vagyok belé, mert féltem... mi van, ha nem mondja vissza? Mi van akkor, ha Ő nem érzi ugyanazt, amit én? De hogy teljesen őszinte legyek... sokat gondolkoztam az elmúlt hónapok eseményein, és nem tudom azt a gondolatot kiverni a fejemből, hogy ő is érzi azt, amit én. Láttam a szemében. Éreztem az érintésében. Eddig túl gyáva voltam, de most nyúlból oroszlánná kell válnom, és meg is fogom tenni. Tisztában kell lennie az érzéseimmel.

Ma, amikor aludni megyek, valószínűleg ismét vele fogok álmodni, ahogy az a legtöbb éjszaka történik. Mielőtt átcsúsznék a boldog tudatlanság világába, odaképzelem magam köré a karjait, a fejem alá pedig a mellkasát, hátha újra valóra válik ez még valamikor.