Érzem, ahogy ver a szívem, körbevezeti a véremet a testemen, tehát tudom, hogy élek, és nem haltam meg. Érzem az illatokat és az ízeket, látom, ahogy emberek néma tömegei hagyják el naponta a metrót. Hallom a fülembe áramló zenét a citromsárga fejhallgatómból, aminek láttán sokan furcsán néznek rám. És mégis... emberek között vagyok mindennap, de olyan távol tőlük! Mindent olyan távolinak érzek. Tudom, hogy élek, tudom, hogy egyik nap követi a másikat, ennek ellenére még sosem éreztem halottabbnak magamat, mint az elmúlt bő másfél hónapban.

Nem akarok siránkozni vagy panaszkodni. Ami történt, megtörtént. Ugyan minden nap kell emlékeztetnem magam, hogy nem az én hibám, hogy nem én rontottam el, még mindig fáj. Lehet, hogy már nem annyira, mint mondjuk két hete, de még mindig nem gyógyult be ez a lassan már szinte elgennyesedő seb.

Sokat töprengek azon, hogy az emberek mit miért csinálnak. Ha valaki azt mondja, hogy nagyon hiányzom neki és sokat gondol rám, aztán viszont megint elfelejt, akkor azt mégis miért tette? Miért kellett ilyen alattomos módon visszakúsznia az életembe? Ráadásul pont akkor, amikor azt hittem, hogy a legrosszabbon már túl vagyok... mintha csak megérezte volna.

Próbálkoztam a baráti csevejjel, bár az első üzenete napokra kizökkentett a normális kerékvágásból. A remény ismét kivirágzott bennem, újra megengedtem magamnak, hogy gondoljak rá, mert azt hittem, hogy valóban akar tőlem valamit, hogy esetleg megbeszélhetnénk és rendbe hozhatnánk az eltört dolgokat. De nem, mint ahogy az egy későbbi leveléből kiderült, amiben egy "csapat békítő összezörrenésre" invitált, a saját barátaimmal, "úgy barátilag". Amikor ezt először megláttam, hát csak nagyon nehezen találtam meg az államat. Komolyan, hogy lehet valaki ennyire pofátlan? Fel nem bírom fogni.

Millió és millió módon próbáltam feltérképezni azt a pillanatot, amikor úgy döntött, hogy ezt írja nekem. Láttam magam előtt, ahogy ött ül, a szobában ahol én is sok időt töltöttem el, a gép előtt, és ütemesen bepötyögi a szavakat. És még csak bele sem gondol, hogy ez az egy kis parányi üzenete mekkora érzelmi lavinát indított el bennem. Szerintem ha meg is tudná, fel se bírná fogni. És én még mindig szerelmes vagyok ebbe a tulokba...

Azt hiszem, az utolsó beszélgetésünkor, mikor rámírt a "találkával" kapcsolatban, összevesztünk, bár ebben nem egészen vagyok biztos. Próbáltam kicsikarni belőle valami magyarázatfélét, de neki csak annyi volt a mondandója, miután felelősségre vontam, hogy mégis mi a faszt képzel magáról, hogy "jó akkor haggyuk". Most komolyan? Ez az üzenet már durván azért kiáltott, hogy kilépjek és ne beszéljek vele többet. Hát így is tettem, el se köszöntem tőle. Miért is tettem volna, nem érdemelte meg. És mégis, nem lesz nehéz kitalálni, hogy ki érezte magát szarul és ki bőgött ezután egész éjszaka! Hát persze, hogy én. Mindig én.

Azóta is csak én érzem magam a föld alatt, én vagyok szomorú, én küzdök a gondolataimmal, csak nekem fáj. Ő meg közben vígan éli kis mindennapjait, valószínűleg már futólag sem jutok eszébe, amit nyilván megkönnyít az a kis tette is, hogy egyszerűen törölt a barátai közül. Csak egy kattintás, és már nem voltam ott. Kitörölt az életéből, mint egy már nem használt fájlt, ami csak foglalja a helyet a merevlemezen.

Lehet, hogy tényleg így a jobb, de szavakkal nem lehet kifejezni, hogy ezzel a lépésével mennyire megbántott (megint!), és hogy azóta is mennyire fáj. Mintha sót szórt volna a nyílt sebbe. Természetesen miután ezt felfedeztem, jött a bőgőhadjárat megint.

Nehéz, nehéz, nehéz, nehéz, annyira nehéz nem rá gondolni. De akárhányszor eszembe jut, érzem, hogy egyre mérgesebb leszek, és nem tudom kitölteni rajta. Semmi másra nem jó ez az egész, mint hogy felhergelem magam. Rosszul vagyok ettől az egésztől, és csak gyűlik bennem a harag és az indulat, és nem tudom, hogy mennyi ideig vagyok még képes ezt még magamban tartani, mielőtt végleg kitörne, és porrá égetne mindent maga körül.

Magamtól is undorodom természetesen. Hogy hagyhattam, hogy ennyire kihasználjon és kicsináljon? Közben pedig úgy érzem, hogy kihasználom az embereket. Van is egy fiú, akinek bejövök, és egy nagyon részeg momentumomban smároltam is vele, de iszonyatosan megbántam. Amennyire emlékszem, nem is volt annyira jó. Azóta viszont szinte majdnem minden nap beszélgetünk, és ez segít abban, hogy legalább addig se gondoljak az egyes számú delikvensre. De mindeközben tudom, hogy ő valami olyasmit akar tőlem, amit képtelen vagyok neki megadni, főleg a jelenlegi állapotomban... és nem akarom, hogy neki is megjelenjen a remény, hogy de akkor ha most nem is, talán majd egyszer valamikor... tudom, hogy bármi lehetséges, de attól tartok, hogy már idáig is sikerült nagyon kihasználnom őt, mert ő egyfajta gyógyszert jelent a betegségemre. De vajon meddig?

És akkor tegnap visszatért az életembe még valaki, aki iránt sokáig epekedtem, akinek egy éjszaka alatt sikerült megváltoztatnia az egész életemet, úgy, hogy szinte nem is történt közöttünk semmi, utána se. De tegnap megint... és bár jó volt vele lenni, nem igazán éreztem azt, amit egykor. Persze lehet, hogy az alkohol eltompította, de azon az állásponton vagyok, hogy tényleg nem zavar, ha nem keres, ha ez az egész el lesz felejtve. Valószínűleg jobb is úgy.

Mindeközben pedig nem bírom kiverni a fejemből azt a díszpöcst. Hogy van az, hogy ő jól érzi magát (nélkülem), én meg itt szenvedek? Tényleg ennyire könnyen el lehet engem felejteni? Ennyire nem értem a számára semmit?

Újabb pozitív gondolatok egy újabb hosszú éjszakára...

Hát ez a szerelem? Ez az a sokak által magasztalt, hőn vágyott érzés, ami mind fölé emelkedik? Ez lenne az, amiért megéri élni? E nélkül volna olyan üres a földi lét?

Úgy játszol velem, mint egy bábuval. Nem számít neked, hogy minden egyes nap azt várom, hogy mikor írsz rám végre. Nem érdekel, nem is foglalkozol azzal, hogy a viselkedésed milyen hatással van rám. Kétlem, hogy egy parányit is meghatna az, hogy teljesen darabjaimra hullottam miattad. Fel sem bírod fogni, hogy mennyire fontos vagy nekem.

Mikor először azt írtad, hogy már gondoltál arra, hogy azt mondod nekem, hogy ne találkozzunk többet, először fel sem fogtam a szavaid jelentését. Hogy is tudtam volna? Abban a hitben éltem, hogy minden rendben van, hogy te is ugyanannyira akarod azt, ami kialakult köztünk, mint én... és ez igaz is volt. Hát akkor mi történhetett?

"Eltávolodtunk."

És erről mégis ki tehet? Talán amiatt távolodtunk el, hogy minden nap beszéltünk? Vagy talán az volt az oka, hogy én megpróbáltam veled találkozni? Talán vennem kellett volna a jeleket, hogy mindig lemondtad. De én bíztam benned, és kitartottam melletted. Megértettem és elfogadtam, hogy gondjaid vannak, amelyeket megpróbálsz kiküszöbölni. Segítettem is volna neked, ha lett volna erre lehetőségem valamilyen módon. Az irántad való érzéseim mindent elhomályosítottak.

De aztán a szavak elnyerték jelentésüket a fejemben, és már csak azt vettem észre, hogy kiszakadtak, szinte kirobbantak belőlem a sós és forró könnycseppek. Nem tudtam őket megállítani. Azóta se sikerült, pedig ennek már majdnem két hete.

Másnap azt mondtad, hogy nem tudod, hogy mit akarsz... de képtelen vagy azt mondani, hogy ne találkozzunk többet, mert nem akarsz magadtól elvágni, mert hiányoznék neked. Ezekkel a szavakkal sikerült még jobban megforgattad az amúgyis elég mélyen levő tőrt. Csak egy megoldás volt: üveg bor egyedül, hátha az alkohol mámoros gőze segít legalább egy kicsit enyhíteni a mindent körülvevő és minden mást kizáró fájdalmat. Abban reménykedtem, hogy legalább az estére el tudom felejteni a szavaidat, de ez persze dőre kívánság volt csupán.

Most is itt ülök, és csak te jársz a fejemben. Gondolatok millió cikáznak körbe-körbe, különböző emlékeket játszok le a lelki szemeim előtt, mert annyira hiányzol, és mással nem tudom pótolni ezt az űrt, ami keletkezett bennem. Minden egyes nap te vagy az első és az utolsó gondolatom. Veled kelek és veled alszok el (a legjobb, hogy még az álmaimban is ott kísértesz).

Akkorát csalódtam benned, mint még soha senkiben. Nem ilyennek ismertelek meg. Álmomban sem mertem volna elképzelni, hogy ezt fogod tenni velem, hogy ilyen könnyedén fogsz játszadozni az érzéseimmel, amik állítólag "fontosak neked", ahogy nemrég mondtad... de ezt mégsem látom rajtad.

Soha nem gondoltam azt, hogy tökéletes vagy, neked is vannak hibáid, nyilvánvalóak és rejtettek is, de én elfogadtam őket, és nem akartalak megváltoztatni, mert így szerettelek meg. És melletted magamat is kezdtem megszeretni. Egy idő után elhittem, hogy érek is valamit, hogy nem csak egy idióta, félénk lúzer vagyok, aminek mindig is tartottam magam. Amikor veled voltam, jobb embernek éreztem magam, aki talán még viheti is valamire az életben. Igen, elismerem, hogy szánalmas vagyok, több indok miatt is. Egyrészt nulla az önbizalmam, amióta az eszemet tudom ennyi volt, de hála neked, most már nullánál is kevesebb. Szánalmas vagyok továbbá amiatt is, hogy azt képzeltem, hogy fontos vagyok neked, vagy hogy te is azt érzed, amit én. De a leginkább azért vagyok szánalmas, mert elhittem neked, amikor azt mondtad, hogy "soha nem tudnál engem bántani". Még mindig úgy emlékszem rá, mintha most is itt ülnél mellettem, és mélyen a szemembe néznél és megfognád a kezem, ahogy akkor tetted, miközben ezekkel a szavakkal hitegettél.

Még hogy nem tudod, hogy mit akarsz... mi olyan nehéz ezen? Kellek vagy nem kellek, ennyi. De én már képtelen vagyok tovább várni a válaszodra. Nem én tehetek arról, ami most van, hanem te. A te hibád, te tetted tönkre a kapcsolatunkat. Téged nem érdekel már egy hangyányit sem...

Erre a gondolatra ismét megtelik könnyel a szemem. Ez komolyan te lennél? Tényleg ennyire nem voltam fontos a számodra, hogy legalább személyesen mondanád ki ezeket? Képtelen vagyok szavakkal kifejezni, hogy mennyire megbántottál, hogy mennyire lenulláztál minden szinten azzal, hogy így kezeled ezt az egészet. Persze, "sajnálod, hogy ölsz a bizonytalanságoddal". Hát tudod mivel ölsz még? Azzal, hogy úgy kezelsz, mintha egy használt rongy lennék. Egyszerűen képtelen vagyok feldolgozni, hogy tényleg van ennyi bőr a pofádon. Legszívesebben képen basználak egy rohadt nagy péklapáttal, hátha akkor talán átéreznéd, hogy milyen elmondhatatlan módon kínoz, amit most csinálsz velem.

Mindenki azt kérdezi, hogy mi van veled, írtál-e nekem, van-e valami fejlemény a kettőnk ügyében, és egyszerűen már rosszul vagyok ettől az érdeklődéstől, mert minden egyes válasznál egyre jobban és jobban fáj megmondani azt, hogy egy rohadt nagy szemétláda vagy, aki még egy kibaszott válaszra sem méltat engem. Ilyenkor jönnek a szomorú és sajnálkozó tekintetek, amelyektől csak még rosszabbul leszek. Azért remélem elégedett vagy magaddal, és büszke vagy a teljesítményedre. Igazán nagyot alkottál. Vajon rajtam kívül még hány lányt tettél így tönkre? Vagy csak én vagyok ez a kivételes eset, aki ebben a kitüntetett bánásmódban részesül? Ha már az érzéseid az előző barátnődről átvándoroltak rám, csak hogy a legjobb barátodat idézzem.

"Nem akarok így nyomtalanul eltűnni", most mégis ezt csinálod. Őszintén ennyit nem érek, hogy az arcomba mond, hogy vége? Tudod, hogy ez mekkora sebet üt rajtam, csak pusztán ez az egy aprócska gondolat? Köszönöm neked, hogy a sok jó és szép mellett, amit adtál, sikerült idegileg teljesen kikészítened.

Fáj. Annyira kibaszottul fáj, hogy arra nincsenek szavak.

Belém mar ennek a gondolatnak a lehetősége, szinte égeti a bőrömet. Végig fut rajtam a borzongás, de egyáltalán nem az a kellemes fajta.

Nehéz nyitva tartani a szememet, de ha becsukom, akkor csak Őt látom magam előtt, amit most nem tudok annyira könnyen elviselni. Ha nyitva van a szemem, legalább különböző fények és színek takarják el Őt előlem. Mintha egy vékony függönyön keresztül látnám, ahogy néz rám azokkal a hívogatóan meleg barna szemeivel.

Gondolatban mégis kinyújtom a kezem, és megérintem az arcát. Ugyanolyan, mint amilyenre emlékeztem. Nem változott egy fikarcnyit sem az elmúlt hetek során. Az ismerős barázdák még mindig ott sorakoznak. Borostáját még soha nem éreztem ennyire puhának, és alig várom, hogy ismét piros legyen az arcom ott, ahol megdörzsöl vele.

Lehunyom a szemem és kifújom az eddig észrevétlenül is benn tartott levegőt. Ez nem igaz. Ez csak illúzió. Nincs itt, nem áll itt előttem. Olyan, mintha univerzumok tömkelege választana el tőle, pedig csak egy másik városban van, nem is olyan messze innen.

Sóvárgok a hangja után. Dallamos csengése mindig megnyugtat és mosolyra húzza a számat, akárhányszor csak meghallom. Még mindig itt visszhangzik a fejemben az utolsó mondat, amit a szájából hallottam. Igaz, nem sikerült betartania az akkor tett ígéretét, én valahogy mégis ugyanúgy hiszek neki, mint előtte. Amikor még minden rendben volt.

Nem tudom, hol és mikor, vagy hogy miért jött el a bizonyos fordulópont, amelynek a létezéséről talán még most sem tudnék, ha nem kérdeztem volna rá egyes dolgokra.

Hiányzik. Eszelősen, szinte már ijesztő módon hiányzik nekem. Hiányzik a teste közelsége, és az, ahogyan mindig felmelegítette a bőrömet, már a legkisebb érintéssel is. Hiányzik, ahogy libabőrös lettem attól, hogy csókokat lehelt a nyakamra. Hiányzik, hogy az ajkai már nem érintik az enyémeket. Hiányzik, ahogy egy hosszabb és intenzívebb csók után mélyen a szemembe nézett és megcirógatta az arcomat. Hiányzik, ahogy mosolygott a szája és a szeme is, valahányszor csak meglátott. Hiányzik, hogy ahogy a nevemet szólítja. Hiányzik, hogy már nem fekszik mellettem éjszaka. Hiányzik, hogy nem tudok hozzábújni, hogy már nincsenek körém fonva az izmos karjai. Hiányzik, ahogy szégyenlősen átölelt és a mellkasomhoz szorította az arcát. Hiányzik, hogy az, amiket csinált velem, az egekbe és annál is tovább repített. Hiányzik, ahogy önelégült és diadalittas arccal nézett rám, csábos fél mosollyal, ahogy ott feküdtem előtte meztelenül. Hiányzik, hogy már nem maradunk fent hajnalig a Paprika TV-t vagy a Discovery Channel-t nézve. Hiányzik, hogy már nem tudom nézni, ahogy mellettem szuszog. Hiányzik, hogy nem tudom hallgatni, hogy milyen gyorsan ver a szíve. Hiányzik, hogy már nem tudunk a legapróbb hülyeségeken nevetni. Hiányzik és hiányzik és hiányzik és hiányzik...

Mindenhol ott hagyta a nyomát. Kitörölhetetlenül. Nincs a lakásnak egyetlen olyan pontja sem, ahol ne lett volna, legalább néhány percre. Akárhova nézek, Ő köszön vissza. Látom, ahogy itt ül, pont ott, ahol most én, és játszik azzal a játékkal, amit még ő telepített fel a gépemre, és amit azóta se volt erőm letörölni. Látom, ahogy ott áll az ablaknál, és nézi a tájat. Látom, ahogy a konyhában ül, hajnali egykor, és felfalja a fél hűtőt. Látom a tükörképünket az ajtónál, indulás előtt.

Nem tudom meghatározni azt a pillanatot, hogy mikor vesztem el örökre. Olyan hirtelen történt minden. Egyszerűen betoppant az életembe és mindent a feje tetejére állított. Korábban azt hittem, hogy voltam már szerelmes, de azt a legkisebb részletében sem lehet ahhoz hasonlítani, amit most érzek. Gyökeret eresztett a szívemben ez az érzés.

Ambivalens. Szabaddá tett, de közben fojtogat is. Boldog lettem tőle, de el is tud keseríteni. Kellemesen körülölel, de egyidejűleg félek is tőle. Miközben kihozza belőlem a legjobb énemet, előcsalogatja a legrosszabbat is.

Ugyan ezen a ponton a mérleg negatív irányba fordult, bármit megtennék azért, hogy helyrehozzuk a dolgokat kettőnk között. Szükségem van rá, mint a levegőre vagy a vízre. Az életem és az énem része lett. Belém idegződött. És még annyi minden várna még ránk! Nem veszíthetem el Őt ilyen könnyen, ilyen... semmilyen módon. Nem hagyhatom, hogy kicsússzon a kezeim közül. Szeretném újra magam mellett tudni. Üres nélküle az életem, és én magam is.

Meg kell tudnia, hogy mennyire szeretem Őt. Még soha nem mondtam neki, hogy szerelmes vagyok belé, mert féltem... mi van, ha nem mondja vissza? Mi van akkor, ha Ő nem érzi ugyanazt, amit én? De hogy teljesen őszinte legyek... sokat gondolkoztam az elmúlt hónapok eseményein, és nem tudom azt a gondolatot kiverni a fejemből, hogy ő is érzi azt, amit én. Láttam a szemében. Éreztem az érintésében. Eddig túl gyáva voltam, de most nyúlból oroszlánná kell válnom, és meg is fogom tenni. Tisztában kell lennie az érzéseimmel.

Ma, amikor aludni megyek, valószínűleg ismét vele fogok álmodni, ahogy az a legtöbb éjszaka történik. Mielőtt átcsúsznék a boldog tudatlanság világába, odaképzelem magam köré a karjait, a fejem alá pedig a mellkasát, hátha újra valóra válik ez még valamikor.

Mégse hat. Még mindig ugyanannyira fáj, mint 2 órája vagy 2 perce. Soha nem fájt még ennyire semmi. És ez még nem is a vége, csak a kezdet.

Mi lesz majd, amikor tényleg véget ért?

Ezt bizony nem mindig könnyű beismerni. Sokszor egyszerűbb más indokok mögé elbújni, mást állítani, mást bizonygatni, mintha azzal a csúf igazságot szebbé vagy akár csak egy parányit is elviselhetőbbé lehetne tenni. Persze nem mindig csinálják szándékosan ezt az emberek. Ehhez olykor idő kell. Néha elég, ha egy nagyon váratlan (és nem pozitív értelemben vett) esemény történik.

Vele az utóbbi történt.

Élete jó nagy részében nem ilyen volt, mint most. Nem sokszor voltak rossz napjai, ha igen, azok sem tartottak sokáig. Nem gondolt olyanokra, hogy bárcsak világvége lenne már, vagy hogy milyen érzés lenne egy metró elé ugrani. Nem állítom, hogy nem voltak problémái (ez nagy felelőtlenség lenne), de, hogy nagyon egyszerűen fejezzem ki magam, talán még soha nem volt ennyire szarul, mint most. Magába zuhant, és onnan bizony elég rögös az út visszafelé. Nem megtehetetlen, de akarat kell hozzá.

Hónapok óta nézem, ahogy ez a folyamat szépen lassan végbement. Mindez egy beszélgetéssel kezdődött, ami aztán gyökeresen megváltoztatott mindent. Én hiába bizonygattam, hogy azért a dolgok nem egészen úgy igazak, ahogy azt hallotta, kétlem, hogy hitt volna nekem. Megkérdőjeleződött a saját magáról kialakult képe. A világ a feje tetejére állt. Már nem olyannak látta magát, mint előtte. Minden átértékelődött és átértelmeződött. És ekkor kezdődött a lejtőn való lefelé száguldás.

Sok időt töltött azzal, hogy arra a kérdésre megtalálja a választ, hogy miért ennyire szar ember ő. Az, hogy valaki hozzá közel álló fájó "vádalmakat" fogalmazott meg vele szemben, eltörölt minden korlátot és gátat. Hirtelen egy egészen új világ tárult a szeme elé, ahol bizony nem feltétlenül móka és kacagás az élet, sőt, sokkal inkább sírás és rívás. És ha egyszer kitörik a rég visszatartott zokogás, azt nagyon nehéz ismét elfojtani, de megnyugvást is hozhat... de ahhoz sokat kell az embernek magából kisírnia, főleg, ha előtte nem volt az a sírós típus.

Tehetetlenül szemléltem, ahogy ez a számomra nagyon is fontos ember egyszerűen elvesztette maga alól a talajt és a szeme elől az utat. Pontosan tudom, hogy milyen volt (és még most is) neki, mert régen én is ilyen voltam. A vicc az, hogy éppen azelőtt a bizonyos nagy beszélgetés előtt éreztem magamon azt, hogy kezdek megváltozni, és végre pozitív irányba. Sokszor is emlegetjük, hogy olyan, mintha szimplán helyet cseréltünk volna. És ugyan ez így viccesnek hangzik, én még sem mondhatom azt, hogy örülök ennek. Ha ez segítene a helyzeten, sokkal inkább lennék olyan, mint régen, csak hogy neki végre könnyebben menjenek a dolgok. Nagyon nehéz és rossz nézni, hogy szegény most milyen állapotban van.

Szóval a napokat hetek, a heteket pedig hónapok követték, közben sok minden történt. Olykor néha kezdett a nap lesütni a mélybe, és bekerült a képbe egy új szereplő, akinek talán hatalmában állt, hogy változtasson a dolgokon, de ehelyett csak mindent elviselhetetlenebbé tett.

Iszonyatosan fájdalmas élmény a csalódás. Különösen akkor, ha olyasvalakiben csalódunk, aki nagyon közel áll hozzánk, és akiből soha nem néztük volna ki, hogy képes lenne minket megbántani. Az meg aztán pláne még rosszabb, ha kettő ilyen ember is van a történetben. Hogy lehet ezek után ismét talpra állni? Hogy lehet ezek után ismét megbízni az emberekben? Hogy lehet ezek után elhinni azt, hogy az emberek tényleg olyanok, mint amilyeneknek mutatják magukat? Hogy lehet ezek után megállapítani azt, hogy ki hazudik és ki nem?

Fontos kérdések ezek, de sajnos, ahogy az általában várható, nem igazán lehet őket megválaszolni. Nem tudok erre semmilyen hatásos módszert, egyszerűen újra meg kell találni az elvesztett bizalmat. Persze hogy nehéz. Persze hogy fáj. Miért is tennéd ki akkor magadat még egyszer ennek? Mert az élet ilyen. Nem lehet elkerülni, hogy olykor összetörjék a szívünket. Lehetetlenség elmenni a csalfaság mellett. De az sem megoldás, hogy érzelmileg sivárrá tesszük magunkat, és elszigetelődünk mindentől és mindenkitől. Természetesen szükség van egy "rehabilitációs" időszakra, ez egyértelmű, de ennek nem szabad tovább húzódnia annál, mint amennyire valójában szüksége van az embernek.

Mindenki máshogy éli meg a csalódásokat. Ő már többször is mondta, hogy amúgyis folyton csak azt látja, hogy az emberek megállás és megbánás nélkül bántják és csalják meg egymást, tehát akkor Ő miért lenne kivétel, akit ez elkerül? Mindössze akkor lehetne kivétel, ha végleg elszakítaná magát ettől a világtól, és magányába zárkózna, de ez nem járható út. Sokszor igenis nagyon hívogató, ezt elismerem, de nem szabad engedni a kísértésnek. Küzdeni kell. Az ég sem mindig ragyogó kék, olykor felhők takarják el. De a nap akkor is tud magának utat találni, csak akarnia kell.

Hülyének érzi magát. Mintha kijátszották volna. Ott áll, és nem érti, hogy hol rontotta el. Pedig nem ő volt a hibás. Az elvárások sajnos hamar kialakulnak az emberben, főleg, ha egy olyan illetővel találkozunk, akiről talán már az első pillanattól érezzük, hogy végre megvan, akit már olyan régóta kerestünk. Ez nem mindig tudatosul rögtön, de ennek ellenére, akkor is létrejön nagyon hamar a szívben. Aztán amikor már nyakig benne vagy... néha még akkor is nehéz elismerni, de akkor már túl kimerítő küzdeni ellene. Néhány embernek több elvárása van, néhánynak kevesebb. De nincs olyan ember, akinek ne lennének elvárásai. És sajnos ezek az elvárások olyan érzéseket és gondolatokat is kelthetnek bennünk, amiket nem akarunk, amiktől olykor még irtózunk is, de az is lehetséges, hogy félünk tőlük, mert túl nagy hatalmat gyakorolnak fölöttünk.

És amikor az egyetlen ember, akit tényleg kivételesnek tartott, sőt egyszer egész egyszerűen tökéletesnek titulálta, úgy kezd el viselkedni, ami teljesen felborítja a róla kialakított képet... amikor akarva-akaratlanul olyat tesz, ami mindennél jobban fáj és elkeserít... amikor nem tudja eldönteni, hogy mit akar... csak elképzelni tudom, hogy mennyire kiakasztó élmény lehet.

Régóta ismerem ezt a lányt, és már nagyon sok mindent éltünk át együtt. Megszámolhatatlanul sok alkalommal segített már rajtam. Ha akarnám se tudnám megmondani, hogy hányszor vágott már fejbe verbálisan, ezzel visszazökkentve engem a normális kerékvágásba. Tudom, hogy rá mindig számíthatok, nem számít, hogy mi történik. Képtelen vagyok elképzelni, hogy mi lenne velem vagy hol lennék most nélküle.

Épp ezért, és minden másért, bármit megtennék azért, hogy jobban legyen. De tudom, hogy én nem sokat tehetek az ügy érdekében. Nyilvánvalóan ez az írás sem fog sokat lendíteni a hangulatán. Neki kell megtalálnia a visszavezető utat, én csak annyit tehetek és teszek is, hogy végig mellette maradok, és támogatom, ha úgy érzi, hogy már túlságosan is elfáradt és nem bírja tovább.

Erre vannak a barátok, nem?

Nem tudom megállni, hogy ne játszam le újra és újra az elmúlt pár nap eseményét a fejemben. Pörögnek a kockák, én még sem értem meg, hogy miért kell a dolgoknak így történniük.

Annyira kiábrándítóak az emberek. Folyamatosan csak mocskolódnak, veszekednek, szavaikkal és tetteikkel bántják a másikat. Hiába csukom be a szemem, a fülemmel nem tudom ugyanezt megtenni: a kiabálás hangjai szépen lassan bekúsznak a gondosan felépített és elkerített védőburkomba, és beleférkőznek legmélyebb szférámba, és nem tudom őket kizárni.

Korábban azt hittem, hogy már megtanultam együtt élni velük, és hogy már immunis vagyok rájuk és a rám gyakorolt hatásukra, de mostanában rá kellett jönnöm, hogy mekkora tévedésben vagyok. Még mindig ugyanannyira fáj. Még mindig ugyanannyira folytogat. Talán soha nem is fog elmúlni. Valószínűleg már túl sokat hallottam ahhoz, hogy ezek a sebek beforrjanak.

Lehet, hogy ez épp így jó. Lehet, hogy ennek épp így és itt kell történnie.

...de valami mélyen mégis csak azt súgja, hogy ez egyáltalán nem helyes vagy természetes. Valami arra késztet, hogy ne engedjem meg, hogy ezek a hangok átvegyék felettem a hatalmat, hogy újra a mélybe taszítsanak, ahogy azt korábban már sokszor megtették. Fel is állnék és próbálnék én küzdeni, de meglehetősen keserű az igazság íze: túl kevés vagyok hozzá. Az akaraterőm réges rég elkezdett apadni és most már képtelenség ezt a folyamatot megállítani vagy visszafordítani.

Annyira kétségbeesettnek érzem magam. Nem tudom újra és újra végig játszani ezt a "játékot". Kimerültem. Túl sok sebből vérzek. Túl gyorsan áramlik ki belőlem a vérem, vele együtt az életem.

De mégis, egy utolsó szánalmas próbálkozást teszek, mielőtt még végképp átadnám magam a szomorúság és az elveszettség legmélyebb és legsötétebb bugyrainak: tompítani igyekszem a saját menedekémen kívülről érkező messzi, fájdalommal, méreggel, haraggal és keserűséggel fűszerezett kiáltásokat, azáltal, hogy a maximumnál is hangosabb hallgatom az egyetlen együttest, ami képes valamennyire ha nem is megnyugtatni, de egy pillanatra legalább elfelejtetni, hogy mi is zajlik igazából körülettem, és ez nem más, mint a Crystal Castles.

A számokkal együtt dobog a szívem, egyre gyorsabban és gyorsabban, a szemeim előtt már apró és fényes csillagok is megjelennek, elvakítanak, közben pedig kezdek lassan szétszakadni és elporladni. Igyekszem csak a zenére koncentrálni, az édes hangra, ami vízesésként megtölti és elnyeli a a dobhártyámat, de nagyon nehéz. Küzdenem kell, ha a víz alatt akarok maradni.

Forgok. Lendületben vagyok. Visszaperdülök. Beleszédülök. Csúszok.

De még mindig nem elég hangos. Még mindig nem elég gyorsan haladok a teljes érzelmi halottság és sivárság felé. Valami belém kapaszkodik és megpróbál a felszínre húzni, én pedig erőteljesen küzdök ellene. Végül ezt a csatát mégiscsak sikerül nekem megnyerni, de tudom, hogy ez még nem a vég, sokkal inkább csak a kezdet.

Visszamerülök. Becsukom a szemem, és elképzelem, hogy valóban a víz alatt vagyok, felülről pedig a nap sugarai áttetszővé és csillogóvá varázsolják a hullámokat és a felszínt.

Mindig így érzem magam, amikor a Celestica című számot hallgatom. Mintha fodrozódna a fejem felett a víz. Ez a szám fokozatosan körbeölel, magába szippant, és én nem is ellenkezem, mert annyira jól esik. Alice Glass hangja szinte simogat, libabőrös leszek tőle, de ez a kellemes fajta. Már elég hosszú ideje nem tudom számon tartani, hogy hányszor mentett már meg ez a szám. Egyszerűen leírhatatlan, hogy mennyire átjár és feltölt, ugyanakkor el is vesz, de ez egy örökös körforgás. Nincs se eleje, se vége.

Éppen elérem a víz legalját, ahol már minden fekete, és ahová már a nap sem tud behatolni, mikor az életem egyetlen valóban megnyugtató pontja kinyújtja felém a kezét egy üzenet formájában. Tudom, hogy vissza kell térnem, és nem maradhatok tovább a mélyben, de félek.

Kimondhatatlanul félek szembenézni ezekkel az embereknek nevezett démonokkal.

Hallgatni, ahogy lélegzik, nézni az arcát, miközben csukva a szeme, látni, hogy mosolyra húzódik a szája... Legszívesebben, ha tehetném, soha többé nem kelnék fel mellőle.

Teste tűzforró, és ahogy az oldalához bújva fekszem, az enyémet is felhíviti. Ujjai szórakozott felfedező utat tesznek, szinte leheletvékonyan érintve a bőrömet; körkörös mozdulatokat írnak le, miközben a lábamat elhagyva egyre feljebb és feljebb kúsznak. Érintése simogató és hivogató. Másik kezével a hátamat cirógatja, én pedig erre válaszul belefúrom a fejem a széles vállába.

Belélegzem az illatát, ami eltölt és feltölt, egyszersmind meg is nyugtat. Nem tudom semmilyen más illathoz hasonlítani, annyira egyedi, annyira az övé, hogy száz közül is megtudnám különböztetni. Becsukom a szemem, így még inkább belém tud égni ez az egész élmény.

Telnek a percek, teljes a csönd. Hirtelen arra eszmélek, hogy egy ideje már egyetlen gondolatom sem volt. Végre sikerült kikapcsolnom. Nem aggódom és nem agyalok semmin, egyszerűen élvezem a teste közelségét. Hálás mosoly játszik az ajkaimon, mert ismét sikerült valami olyasmit adnia nekem, amire eddig még nem igen volt példa.

Még közelebb húzodom hozzá, bár azt hittem, hogy ez már nem lehetséges. Erre a mozdulatomra körbe zár a karjaival, megcsókolja a fejem búbját. Ez így már nekem is túl sok egyszerre, ezért kicsit szégyenlősen megrázom a fejem és még mélyebbre furakszom, mert hirtelen olyan érzések öntenek el, amelyeket nem tudok, de inkább nem akarok megmagyarázni.

Mikor felpillantok, tekintetem egyenesen az övébe ütközik, és mintha az idő is megállt volna egy pillanatra. Mosolya még mindig bekeretezi az arcát, de most már a szemeiben is visszatükröződik, ezzel teljesen lefegyverzve engem. Nem tudok előle elmenekülni. Sötét barna szemeiben elmerülök, de nem is akarok ellene küzdeni. Ez a süllyedés kellemes.

Közelebb hajol. Már csak pár centiméter választja el az arcunkat. Már megcsókolt párszor, mégis alig várom, hogy ismét megtegye. Türelmetlenségemben annyira mohó vagyok, hogy átveszem az irányítást, és magam tapasztom az ajkaimat az övére. Az egyik kezem ujjaim megtalálják a haját, a másikkal a nyakát ölelem át. Most már mindkét keze a hátamon kalandozik.

Nem tudom megmondani, hogy meddig csókolóztunk; talán csak egy perc volt, mégis úgy érezem, hogy egy örökkévalóság telt el, mikor váratlanul elhúzza a fejét tőlem. A szemeim kipattannak, és rögtön el is nevetem magam, mivel meglátom, hogy ismét egy kósza hajszálammal küzd. Ő se tudja megállni a nevetést, és ez még csak tovább erősíti bennem a természetesség érzését. Én mégis hamar elhalkulok, mert annyira eltelek ezzel a rengeteg érzéssel. Csak nézek a szemébe, ő pedig visszabámul az enyémbe, és megsimogatja az arcomat.

Új pozicíót találva fejemet a mellkasára hajtom, és lehunyom a szemem. Hallom, ahogy ütemesen ver a szíve. Nem merném, de még ha akarnám se tudnám azt mondani, hogy hallottam már ennél kellemesebb, szebb vagy megnyugtatóbb dallamot.

Tökéletes, tökéletes pillanat.

Azt kívánom, a szívemből is bárcsak olyan egyszerűen és gyorsan tűnne el ez a szúró, kaparó, maró érzés, mint ahogy a nagy és kövér könnycseppek leperegnek az arcomon, sós és két hosszú, fekete csíkot hagyva maguk mögött. A lefolyó szemfestékem belecsíp a szemembe. Közben olyan érzés fog el, mintha a két csík két fáklyává változott volna, és először az arcomat égetik el, aztán szépen lassan áttérnek a testem többi részére is. Nem tudom megállítani vagy lefékezni őket, már egészen átvették felettem a hatalmat.

Nem ismertem eddig még ezt a fajta fájdalmat. Minden erőmön azon voltam egészen eddig a pontig, hogy elfojtsam azt, amit érzek. Nem akartam és nem is mertem bevallani magamnak, hogy bizony sokkal erősebb és mélyebb érzések fűznek hozzá, mint ahogy azt gondolni mertem. Számtalanszor elmagyaráztam magamnak, hogy nem több ez egyszerű rajongásnál. Hogy is lehetne? Hogy lehetnék szerelmes belé? Indokokat és észérveket kerestem éjt nappallá téve, de nem tudok többé hazudni önmagamnak. Jobban fáj, mint valaha, de képtelen vagyok egy újabb becsapásra. Most sem tudom könnyebben elfogadni, mint eddig, de mit tehetnénk? Fájhat még ennél is jobban?

Csak egy idegen. Nem ismerem. Nem tudok róla semmit. Ő se rólam. Mégis... mennyi érzést keltett bennem, mennyi mindent megváltoztatott bennem. Az egész világomat átformálta. Vajon lesz még egy ilyen ember, aki megtudja ezt csinálni? Vagy most már örökké magamon fogom viselni azt a láthatatlan nyomot, amit belém égetett? Megszabadulhatok valaha tőle?

Lehet, hogy ez az egész igazából nem is létezett, csak én találtam ki... de tudom, hogy nem így van. Sajnos tudom. Sokkal, de sokkal egyszerűbb lenne, ha az az egy este soha az életben nem történt volna meg. Egy éve már, és mégis úgy él bennem annak az egyetlen éjszakának az emléke, mintha tegnap lett volna. Minden egyes nap kísért, és mintha önmagában jót mulatna a szenvedésemen. Nem telik el úgy nap, hogy ne jutna eszembe, legalább pár másodpercre, hogy mennyire boldog voltam. Nem volt nálam boldogabb ember a földön azon a napon.

És még csak nem is volt közöttünk semmi! Csak egy este. Egy árva este. Semmi több. Soha nem voltunk együtt, napfényben nem mutatkoztunk együtt, egy zsúfolt utcán nem fogta meg a kezem. Soha nem tartoztunk össze. Ennek ellenére túlságosan is elragadtattam magam, mert annyira megörültem, hogy végre van valaki, aki ilyen érzéseket is ki tud váltani belőlem. Hogy van valaki, legalább egy ember a világon, aki iránt tudnék többet érezni... és tudtam is. Akivel működhetett volna. Csak az időzítéssel volt a baj.

Egy olyan álom képével bódítottam magam az elmúlt egy évben, amiről mélyen legbelül tudtam, hogy úgysem fog soha valóra válni. Nem tudtam gátat szabni a fantáziámnak. Hiába teltek először csak napok, majd hetek, végül hónapok. Habár ennek sajnos volt alapja, hiszen tudom, hogy én is keltettem benne bizonyos érzéseket, hogy majdnem... majdnem... de erre soha többé nem akarok gondolni. Annyira kínoz ennek a gondolatnak a lehetősége, hogy azt képtelen vagyok szavakba önteni. Ott volt előttem, és én mégsem értem el. Úgy ment el mellettem a lehetőség, hogy én annak tudatában sem voltam. Nem tudom elviselni, hogy ugyanazt érezte, amit én, és én mégsem tettem semmit. De hogy is tehettem volna, mikor nem is tudtam róla? Őröl és őröl és őröl és őröl…

Az összes álmodozásomért most fizetek. Soha nem lett volna szabad ilyesmikkel hitegetni magam. És soha nem lett volna szabad bizonyos dolgokról tudomást szereznem. Azóta sem tudom kiverni az ostoba fejemből a "Mi lett volna, ha...?" kezdetű kérdéseket, amelyek egyszerűen belülről falnak fel. Napról napra érzem, hogy elemésztenek, és már nincs erőm küzdeni ellenük. Elsüllyedtem. Lemerültem a mélybe, és most alulról látom a képeket, de azok már eltorzultak.

Itt ülök, egyedül, és csak arra tudok gondolni, hogy hogy lehettem ennyire ostoba. Hogy engedhettem ezt meg? Kivételes, de most mégis csak bekövetkezett az, hogy az agyam és a szívem is egyetért ebben a dologban. Mindkettő üvölt, kiabál, hogy miért nem figyeltem rájuk, hiszen ők már korábban is figyelmeztettek. Fentről is kaptam a jeleket, mégsem voltam hajlandó észrevenni őket, inkább elfordítottam az arcomat. A hülye, ostoba, kínos és megalázó reményeim pedig most ismét darabokra hullottak, és iszonyatosan, szavakkal ki nem fejezhető módon félek, szinte rettegek attól, hogy valami úton-módon a kis darabok egyszer ismét egy egészet fognak alkotni.

Szeretnék elfutni az érzéseim, de még inkább a gondolataim elől. Megölnek. Lassan ható méregként erednek szét a tudatomban. Érzem, ahogy lüktetnek az ereim, gyorsan és sebesen, mintha erre többé nem lenne lehetőségük. Hasogat a fejem, és csak egy kis kegyelemért könyörög, szabadulásért a saját magam készítette börtönből, de ezt nem adhatom meg neki. Szabad akaratomból zártam be önmagamat ebbe az egyszemélyes cellába, ahonnan nincs menekvés.

Nem tudom nem önmagamat hibáztatni, és ez így is van rendjén, hiszen én tehetek erről az egészről. Nem is beszéltünk több mint fél éve, én mégis elhittem, hogy ez még megváltozhat, mert az elején annyira másnak tűnt. És láttam rajta dolgokat. Nem csak én. De akkor is. Nem lett volna szabad reménykednem. Tudatában voltam, hogy milyen veszélyes játékot játszok, mégsem voltam képes abbahagyni, mert vonzott a számomra nem elérhető kaland íze, amit már olyan régóta szerettem volna megízlelni. Milyen nevetséges! Mégis hány éves vagyok? 14?

Ha becsukom a szemem, megjelenik előttem az arca, ahogy meglepetten rám néz. Ő sem érti, hogy miért voltam ilyen naiv, hogy miért hittem azt, hogy ebből bármi is lehet. Látom az arcán a kétkedés jeleit, és a szemöldöke is felszalad, mintha azt kérdezné: "Tettem vagy mondtam én valaha is neked olyasmit, ami miatt így reménykedtél, mint egy ostoba tyúk?" Ha kinyitom a szemem, akkor is őt látom. Nem hoz megnyugvást az álom, mert onnan is csak ő köszön vissza. Nem tudok elmenekülni előle, mert mindenhol ott van. Követ, mintha az árnyékom lenne.

A szívem nagyon, nagyon elfáradt. Kimerült. Kell neki egy kis (vagy sok) idő, mire újra összeszedi magát. De most valahogy túl nehéz felállnia és ismét felvennie a harcot. Túlságosan is nagyra nőtt mostanra. Időközben pedig elapadtak és elfogytak a könnyeim. De tudom, hogy ez nem tart sokáig. Még vissza fognak térni. Mindig visszajönnek.

Meddig lehet ezt így bírni? Meddig?

Ott állt előttem, a sötétben. Mégis, a belőle áradó erő szinte körberagyogta. Fényesebben világított bármelyik csillagnál, ami az égről nézett le ránk, de még a Hold is elbújhatott az árnyékában. Csak állt ott, háttal nekem.

Nem mertem megszólítani, mert nem akartam megzavarni. Nem tudtam megmagyarázni, hogy miért vagy hogyan, de csak az, hogy láthattam, egészen betöltötte a szívemet. Nincs hozzá fogható és soha nem is lesz.

A másodpercek sebesen száguldottak, és éreztem, hogy a szívem már egészen fölkúszott, és immár a szinte a torkomban dobogott. Teljesen biztos voltam benne, hogy meghallja, mert annyira hangosan dübörgött odabent... de még mindig nem vett észre engem. Gyorsan kifújtam a levegőt, amit eddig észrevétlenül is visszatartottam. A jobb tenyerem izzadtan szorította a balt.

Most már szerettem volna mondani neki valamit. Tudatni akartam vele, hogy itt vagyok, és bárhová követném, nem számít, hogy merre megy. Lehet, hogy idióta és naiv voltam, de ha valamiben biztos voltam, hát akkor ez az volt.

Nem akartam többé elbújni az érzéseim elől, mert már túlságosan is erősek voltak. Átvették felettem az irányítást, és hirtelen meghallottam a saját vékony, egészerű hangomat, ahogy a nevét szólítja. Legszívesebben betapaszottam volna a számat, de már túl késő volt.

Hátrafordult. Észrevett.

Erre vártam, és mégis, soha eddigi életemben nem féltem annyira, mint abban a másodpercben. Mintha az idő is megállt volna. Egy végtelenül elnyújtott folyosóba zárva éreztem magam, míg arra vártam, hogy odajöjjön hozzám.

Végül megtette. Azt a pár méternyi távolságot, ami közénk ékelődött, egyetlen lépéssel eltűntette. Megállt és lenézett rám. Még most is meglepett, hogy ennyire magas, szinte fölém tornyosult, és eltakarta a háttérvilágítást, amit a Hold és a csillagok nyújtottak.

Csak őt láttam, az arca betöltötte az egész teret. Figyeltem, tanulmányoztam az arcának minden szegletét, mert örökre be akartam vésni a tudatomba. Soha, még csak egy pillanatra sem akartam, hogy valamire ne tudjak visszaemlékezni, hogy valami miatt hiányosan jelenjen meg előttem az arca.

Szemeimmel felfedező utat tettem: kiindulópontomnak az ő szemeit választottam, mert a zöld ragyogásuk valahogy megnyugtatott. Magával húzott a mélybe, de mégsem bántam, mert nem ismertem még ennél harmonikusabb helyet. Körbejártam az orra ívét és az ajkai vonalát. Észre se vettem, de mindezt már nem csak a szemeimmel, hanem az ujjaimmal is tettem. Bőre nem volt hideg, pedig kint már eléggé mínuszba fordult a levegő. Épp ellenkezőleg, szinte vibrált az érintesem alatt. Az ujjaim felett ezután sem tudtam kontrollt gyakorolni; úgy vetették rá magukat a fekete, dús hajára, ami a feje tetején meredezett, a létező összes irányba, mint egy éhes oroszlán a kiszemelt prédájára.

Mintha valami jelezte volna belülről, hogy itt az idő, leengedtem a karjaimat, amelyek szinte ernyedten lógtak mellettem mindeme felfedezés után. Hirtelen nem találták a helyüket, már nem tudták, hogy mi is a használati funkciójuk. Mind a tíz ujjam viszketett, sőt égett a vágytól, hogy újra belevethesse magát ebbe a felfedező útba.

Elmondhatatlan érzéseket keltett bennem ez a kalandtúra. De a java még hátra volt.

Még mindig nem szólt semmit, és én is csöndben maradtam. Nem tudtam, mire várok, vagy inkább csak nem mertem magamnak bevallani, mert talán féltem, hogy ha nem következik be, akkor csak csalódnék.

A tekintetét az enyémbe fúrta, és elmosolyodott. Éreztem, hogy egy reszketeg válasz jelenik meg az arcomon. A fogaim összekoccantak, erre halkan elnevette magát, de nem gúnyosan, inkább kedvesen. Számomra megmagyarázhatatlanul, a nevetése egy tökéletes dallamként fordítódott le, és örökre bele égette magát mindembe. Még azóta is hallom, ha rá gondolok, bár ez már elég rég történt.

Aztán megtette. Olyan gyorsan történt, hogy csak arra eszméltem fel, hogy az ajkai elérték az enyémeket, száját rátapasztotta az enyémre, és ezzel egy időben azt hittem, hogy valami felrobbant a közelben, mert elkezdtem szikrákat látni, mintha tűzeső hullott volna ránk az égből. Lehunytam a szemem, ahogy a nyelve belépést kért, és onnantól fogva már nem tudtam, hogy mi a valóság és mi nem.

...de még mennyire, hogy fáj!

Csak nehéz beismerni. Mert attól még jobban fáj.

Tulajdonképpen nem is igazán tudom, hogy mi az, ami ennyire fáj; csak érzem, és ez az érzés egész jó úton jár már arrafelé, hogy az őrületbe kergessen. Nem tudom szavakba önteni, pedig a betűk csak úgy kergetik egymást a fejemben, mégsem tudom őket összerakni úgy, hogy annak valami értelme is legyen.

Köze van egyértelműen a reményhez, a reménykedéshez. Már régen le kellett volna erről szoknom. Minél jobban reménykedem valami miatt, annál jobban fog fájni, ha a várt dolog nem következik be... vagy nem úgy, ahogy én azt elképzeltem. Mégis, minden egyes nap új reményekkel és vágyakkal ébredem, pedig tudom, hogy a végén úgyis csak keserű csalódásban lesz részem. Újra és újra és újra. Az ördögi kör, aminek se eleje, se vége.

Ma is megtörtént. Csak ültem ott a hideg padon, és egyre az járt a fejemben, hogy miért vagyok ekkora idióta. Miért várok olyasmire, amiről úgy is tudom, hogy nem fog bekövetkezni soha? Miért? Az örök kérdés, amire nincs válasz. Teltek a percek, és hiába figyeltem arra, ami körülöttem zajlott, csak egy dologra bírtam koncentrálni. Vagyis egy valakire, ami egy nagyon nagy hiba volt a részemről. Túl könnyen esem tévhitekbe, és olyan dolgokat képzelek, amik igazából nincsenek is. Talán ez a probléma gyökere.

Tudom, hogy nem kellene bizonyos dolgokba ennyire kapaszkodnom, de az az igazság, hogy képtelen vagyok elengedni őket. Olykor azért, mert túl kedves emlékek fűznek hozzá, viszont sajnos olyan is van (és erre bizony a legkisebb mértékben sem vagyok büszke), hogy egyáltalán nem is akarom elengedni. Azt hiszem, ezért azért van, mert már túlságosan is ragaszkodom az illető dologhoz vagy emberhez, és félek attól, hogy mi történne, ha már semmi nem kötne össze minket. De most úgy érzem, hogy ez is csak rossz mellékvágány, hiszen ismét csak magamat verem át. Ha annyira fontos mondjuk egy adott illető, akkor miért nem közeledem hozzá? Miért nem veszem fel újra a félbeszakadt kapcsolatot?

Szomorú, de azért, mert képtelen vagyok.

És még mindig reménykedem abban, hogy talán valaki más teszi meg ezt helyettem. De ismét csak a homokba dugom a fejem, mert úgy is tudom, hogy ez nem fog megtörténni. Az túl egyszerű lenne.

Habár azt hiszem, hogy reménykedni még mindig könnyebb, mint szembenézni az igazsággal és a valósággal. És tessék: már megint reménykedem, pedig a számban még mindig ott van a legutóbbi csalódás keserű íze. Újra becsapom magam, pedig azt hittem, hogy tanultam már a leckéből.

A hitegetés elölről kezdődik, és én túlságosan is könnyen adom meg magam neki...