a napba nézek és fázik a szemem

Az üresség kezd szépen lassan elnyelni. Már nem tudok elmenekülni előle. Az összes lehetséges kijáratot elzárta előlem.

Nem tudom megállni, hogy ne játszam le újra és újra az elmúlt pár nap eseményét a fejemben. Pörögnek a kockák, én még sem értem meg, hogy miért kell a dolgoknak így történniük.

Annyira kiábrándítóak az emberek. Folyamatosan csak mocskolódnak, veszekednek, szavaikkal és tetteikkel bántják a másikat. Hiába csukom be a szemem, a fülemmel nem tudom ugyanezt megtenni: a kiabálás hangjai szépen lassan bekúsznak a gondosan felépített és elkerített védőburkomba, és beleférkőznek legmélyebb szférámba, és nem tudom őket kizárni.

Korábban azt hittem, hogy már megtanultam együtt élni velük, és hogy már immunis vagyok rájuk és a rám gyakorolt hatásukra, de mostanában rá kellett jönnöm, hogy mekkora tévedésben vagyok. Még mindig ugyanannyira fáj. Még mindig ugyanannyira folytogat. Talán soha nem is fog elmúlni. Valószínűleg már túl sokat hallottam ahhoz, hogy ezek a sebek beforrjanak.

Lehet, hogy ez épp így jó. Lehet, hogy ennek épp így és itt kell történnie.

...de valami mélyen mégis csak azt súgja, hogy ez egyáltalán nem helyes vagy természetes. Valami arra késztet, hogy ne engedjem meg, hogy ezek a hangok átvegyék felettem a hatalmat, hogy újra a mélybe taszítsanak, ahogy azt korábban már sokszor megtették. Fel is állnék és próbálnék én küzdeni, de meglehetősen keserű az igazság íze: túl kevés vagyok hozzá. Az akaraterőm réges rég elkezdett apadni és most már képtelenség ezt a folyamatot megállítani vagy visszafordítani.

Annyira kétségbeesettnek érzem magam. Nem tudom újra és újra végig játszani ezt a "játékot". Kimerültem. Túl sok sebből vérzek. Túl gyorsan áramlik ki belőlem a vérem, vele együtt az életem.

De mégis, egy utolsó szánalmas próbálkozást teszek, mielőtt még végképp átadnám magam a szomorúság és az elveszettség legmélyebb és legsötétebb bugyrainak: tompítani igyekszem a saját menedekémen kívülről érkező messzi, fájdalommal, méreggel, haraggal és keserűséggel fűszerezett kiáltásokat, azáltal, hogy a maximumnál is hangosabb hallgatom az egyetlen együttest, ami képes valamennyire ha nem is megnyugtatni, de egy pillanatra legalább elfelejtetni, hogy mi is zajlik igazából körülettem, és ez nem más, mint a Crystal Castles.

A számokkal együtt dobog a szívem, egyre gyorsabban és gyorsabban, a szemeim előtt már apró és fényes csillagok is megjelennek, elvakítanak, közben pedig kezdek lassan szétszakadni és elporladni. Igyekszem csak a zenére koncentrálni, az édes hangra, ami vízesésként megtölti és elnyeli a a dobhártyámat, de nagyon nehéz. Küzdenem kell, ha a víz alatt akarok maradni.

Forgok. Lendületben vagyok. Visszaperdülök. Beleszédülök. Csúszok.

De még mindig nem elég hangos. Még mindig nem elég gyorsan haladok a teljes érzelmi halottság és sivárság felé. Valami belém kapaszkodik és megpróbál a felszínre húzni, én pedig erőteljesen küzdök ellene. Végül ezt a csatát mégiscsak sikerül nekem megnyerni, de tudom, hogy ez még nem a vég, sokkal inkább csak a kezdet.

Visszamerülök. Becsukom a szemem, és elképzelem, hogy valóban a víz alatt vagyok, felülről pedig a nap sugarai áttetszővé és csillogóvá varázsolják a hullámokat és a felszínt.

Mindig így érzem magam, amikor a Celestica című számot hallgatom. Mintha fodrozódna a fejem felett a víz. Ez a szám fokozatosan körbeölel, magába szippant, és én nem is ellenkezem, mert annyira jól esik. Alice Glass hangja szinte simogat, libabőrös leszek tőle, de ez a kellemes fajta. Már elég hosszú ideje nem tudom számon tartani, hogy hányszor mentett már meg ez a szám. Egyszerűen leírhatatlan, hogy mennyire átjár és feltölt, ugyanakkor el is vesz, de ez egy örökös körforgás. Nincs se eleje, se vége.

Éppen elérem a víz legalját, ahol már minden fekete, és ahová már a nap sem tud behatolni, mikor az életem egyetlen valóban megnyugtató pontja kinyújtja felém a kezét egy üzenet formájában. Tudom, hogy vissza kell térnem, és nem maradhatok tovább a mélyben, de félek.

Kimondhatatlanul félek szembenézni ezekkel az embereknek nevezett démonokkal.

Még soha az életben nem éreztem semmit, ami ennél természetesebb lenne. Szavakkal aligha megfogalmazható, inkább csak körülhatárolható tökéletesség.

Hallgatni, ahogy lélegzik, nézni az arcát, miközben csukva a szeme, látni, hogy mosolyra húzódik a szája... Legszívesebben, ha tehetném, soha többé nem kelnék fel mellőle.

Teste tűzforró, és ahogy az oldalához bújva fekszem, az enyémet is felhíviti. Ujjai szórakozott felfedező utat tesznek, szinte leheletvékonyan érintve a bőrömet; körkörös mozdulatokat írnak le, miközben a lábamat elhagyva egyre feljebb és feljebb kúsznak. Érintése simogató és hivogató. Másik kezével a hátamat cirógatja, én pedig erre válaszul belefúrom a fejem a széles vállába.

Belélegzem az illatát, ami eltölt és feltölt, egyszersmind meg is nyugtat. Nem tudom semmilyen más illathoz hasonlítani, annyira egyedi, annyira az övé, hogy száz közül is megtudnám különböztetni. Becsukom a szemem, így még inkább belém tud égni ez az egész élmény.

Telnek a percek, teljes a csönd. Hirtelen arra eszmélek, hogy egy ideje már egyetlen gondolatom sem volt. Végre sikerült kikapcsolnom. Nem aggódom és nem agyalok semmin, egyszerűen élvezem a teste közelségét. Hálás mosoly játszik az ajkaimon, mert ismét sikerült valami olyasmit adnia nekem, amire eddig még nem igen volt példa.

Még közelebb húzodom hozzá, bár azt hittem, hogy ez már nem lehetséges. Erre a mozdulatomra körbe zár a karjaival, megcsókolja a fejem búbját. Ez így már nekem is túl sok egyszerre, ezért kicsit szégyenlősen megrázom a fejem és még mélyebbre furakszom, mert hirtelen olyan érzések öntenek el, amelyeket nem tudok, de inkább nem akarok megmagyarázni.

Mikor felpillantok, tekintetem egyenesen az övébe ütközik, és mintha az idő is megállt volna egy pillanatra. Mosolya még mindig bekeretezi az arcát, de most már a szemeiben is visszatükröződik, ezzel teljesen lefegyverzve engem. Nem tudok előle elmenekülni. Sötét barna szemeiben elmerülök, de nem is akarok ellene küzdeni. Ez a süllyedés kellemes.

Közelebb hajol. Már csak pár centiméter választja el az arcunkat. Már megcsókolt párszor, mégis alig várom, hogy ismét megtegye. Türelmetlenségemben annyira mohó vagyok, hogy átveszem az irányítást, és magam tapasztom az ajkaimat az övére. Az egyik kezem ujjaim megtalálják a haját, a másikkal a nyakát ölelem át. Most már mindkét keze a hátamon kalandozik.

Nem tudom megmondani, hogy meddig csókolóztunk; talán csak egy perc volt, mégis úgy érezem, hogy egy örökkévalóság telt el, mikor váratlanul elhúzza a fejét tőlem. A szemeim kipattannak, és rögtön el is nevetem magam, mivel meglátom, hogy ismét egy kósza hajszálammal küzd. Ő se tudja megállni a nevetést, és ez még csak tovább erősíti bennem a természetesség érzését. Én mégis hamar elhalkulok, mert annyira eltelek ezzel a rengeteg érzéssel. Csak nézek a szemébe, ő pedig visszabámul az enyémbe, és megsimogatja az arcomat.

Új pozicíót találva fejemet a mellkasára hajtom, és lehunyom a szemem. Hallom, ahogy ütemesen ver a szíve. Nem merném, de még ha akarnám se tudnám azt mondani, hogy hallottam már ennél kellemesebb, szebb vagy megnyugtatóbb dallamot.

Tökéletes, tökéletes pillanat.

Végre megérkeztek régóta nem látott barátaim.

Azt kívánom, a szívemből is bárcsak olyan egyszerűen és gyorsan tűnne el ez a szúró, kaparó, maró érzés, mint ahogy a nagy és kövér könnycseppek leperegnek az arcomon, sós és két hosszú, fekete csíkot hagyva maguk mögött. A lefolyó szemfestékem belecsíp a szemembe. Közben olyan érzés fog el, mintha a két csík két fáklyává változott volna, és először az arcomat égetik el, aztán szépen lassan áttérnek a testem többi részére is. Nem tudom megállítani vagy lefékezni őket, már egészen átvették felettem a hatalmat.

Nem ismertem eddig még ezt a fajta fájdalmat. Minden erőmön azon voltam egészen eddig a pontig, hogy elfojtsam azt, amit érzek. Nem akartam és nem is mertem bevallani magamnak, hogy bizony sokkal erősebb és mélyebb érzések fűznek hozzá, mint ahogy azt gondolni mertem. Számtalanszor elmagyaráztam magamnak, hogy nem több ez egyszerű rajongásnál. Hogy is lehetne? Hogy lehetnék szerelmes belé? Indokokat és észérveket kerestem éjt nappallá téve, de nem tudok többé hazudni önmagamnak. Jobban fáj, mint valaha, de képtelen vagyok egy újabb becsapásra. Most sem tudom könnyebben elfogadni, mint eddig, de mit tehetnénk? Fájhat még ennél is jobban?

Csak egy idegen. Nem ismerem. Nem tudok róla semmit. Ő se rólam. Mégis... mennyi érzést keltett bennem, mennyi mindent megváltoztatott bennem. Az egész világomat átformálta. Vajon lesz még egy ilyen ember, aki megtudja ezt csinálni? Vagy most már örökké magamon fogom viselni azt a láthatatlan nyomot, amit belém égetett? Megszabadulhatok valaha tőle?

Lehet, hogy ez az egész igazából nem is létezett, csak én találtam ki... de tudom, hogy nem így van. Sajnos tudom. Sokkal, de sokkal egyszerűbb lenne, ha az az egy este soha az életben nem történt volna meg. Egy éve már, és mégis úgy él bennem annak az egyetlen éjszakának az emléke, mintha tegnap lett volna. Minden egyes nap kísért, és mintha önmagában jót mulatna a szenvedésemen. Nem telik el úgy nap, hogy ne jutna eszembe, legalább pár másodpercre, hogy mennyire boldog voltam. Nem volt nálam boldogabb ember a földön azon a napon.

És még csak nem is volt közöttünk semmi! Csak egy este. Egy árva este. Semmi több. Soha nem voltunk együtt, napfényben nem mutatkoztunk együtt, egy zsúfolt utcán nem fogta meg a kezem. Soha nem tartoztunk össze. Ennek ellenére túlságosan is elragadtattam magam, mert annyira megörültem, hogy végre van valaki, aki ilyen érzéseket is ki tud váltani belőlem. Hogy van valaki, legalább egy ember a világon, aki iránt tudnék többet érezni... és tudtam is. Akivel működhetett volna. Csak az időzítéssel volt a baj.

Egy olyan álom képével bódítottam magam az elmúlt egy évben, amiről mélyen legbelül tudtam, hogy úgysem fog soha valóra válni. Nem tudtam gátat szabni a fantáziámnak. Hiába teltek először csak napok, majd hetek, végül hónapok. Habár ennek sajnos volt alapja, hiszen tudom, hogy én is keltettem benne bizonyos érzéseket, hogy majdnem... majdnem... de erre soha többé nem akarok gondolni. Annyira kínoz ennek a gondolatnak a lehetősége, hogy azt képtelen vagyok szavakba önteni. Ott volt előttem, és én mégsem értem el. Úgy ment el mellettem a lehetőség, hogy én annak tudatában sem voltam. Nem tudom elviselni, hogy ugyanazt érezte, amit én, és én mégsem tettem semmit. De hogy is tehettem volna, mikor nem is tudtam róla? Őröl és őröl és őröl és őröl…

Az összes álmodozásomért most fizetek. Soha nem lett volna szabad ilyesmikkel hitegetni magam. És soha nem lett volna szabad bizonyos dolgokról tudomást szereznem. Azóta sem tudom kiverni az ostoba fejemből a "Mi lett volna, ha...?" kezdetű kérdéseket, amelyek egyszerűen belülről falnak fel. Napról napra érzem, hogy elemésztenek, és már nincs erőm küzdeni ellenük. Elsüllyedtem. Lemerültem a mélybe, és most alulról látom a képeket, de azok már eltorzultak.

Itt ülök, egyedül, és csak arra tudok gondolni, hogy hogy lehettem ennyire ostoba. Hogy engedhettem ezt meg? Kivételes, de most mégis csak bekövetkezett az, hogy az agyam és a szívem is egyetért ebben a dologban. Mindkettő üvölt, kiabál, hogy miért nem figyeltem rájuk, hiszen ők már korábban is figyelmeztettek. Fentről is kaptam a jeleket, mégsem voltam hajlandó észrevenni őket, inkább elfordítottam az arcomat. A hülye, ostoba, kínos és megalázó reményeim pedig most ismét darabokra hullottak, és iszonyatosan, szavakkal ki nem fejezhető módon félek, szinte rettegek attól, hogy valami úton-módon a kis darabok egyszer ismét egy egészet fognak alkotni.

Szeretnék elfutni az érzéseim, de még inkább a gondolataim elől. Megölnek. Lassan ható méregként erednek szét a tudatomban. Érzem, ahogy lüktetnek az ereim, gyorsan és sebesen, mintha erre többé nem lenne lehetőségük. Hasogat a fejem, és csak egy kis kegyelemért könyörög, szabadulásért a saját magam készítette börtönből, de ezt nem adhatom meg neki. Szabad akaratomból zártam be önmagamat ebbe az egyszemélyes cellába, ahonnan nincs menekvés.

Nem tudom nem önmagamat hibáztatni, és ez így is van rendjén, hiszen én tehetek erről az egészről. Nem is beszéltünk több mint fél éve, én mégis elhittem, hogy ez még megváltozhat, mert az elején annyira másnak tűnt. És láttam rajta dolgokat. Nem csak én. De akkor is. Nem lett volna szabad reménykednem. Tudatában voltam, hogy milyen veszélyes játékot játszok, mégsem voltam képes abbahagyni, mert vonzott a számomra nem elérhető kaland íze, amit már olyan régóta szerettem volna megízlelni. Milyen nevetséges! Mégis hány éves vagyok? 14?

Ha becsukom a szemem, megjelenik előttem az arca, ahogy meglepetten rám néz. Ő sem érti, hogy miért voltam ilyen naiv, hogy miért hittem azt, hogy ebből bármi is lehet. Látom az arcán a kétkedés jeleit, és a szemöldöke is felszalad, mintha azt kérdezné: "Tettem vagy mondtam én valaha is neked olyasmit, ami miatt így reménykedtél, mint egy ostoba tyúk?" Ha kinyitom a szemem, akkor is őt látom. Nem hoz megnyugvást az álom, mert onnan is csak ő köszön vissza. Nem tudok elmenekülni előle, mert mindenhol ott van. Követ, mintha az árnyékom lenne.

A szívem nagyon, nagyon elfáradt. Kimerült. Kell neki egy kis (vagy sok) idő, mire újra összeszedi magát. De most valahogy túl nehéz felállnia és ismét felvennie a harcot. Túlságosan is nagyra nőtt mostanra. Időközben pedig elapadtak és elfogytak a könnyeim. De tudom, hogy ez nem tart sokáig. Még vissza fognak térni. Mindig visszajönnek.

Meddig lehet ezt így bírni? Meddig?

Ha egy pillanat is volt, nem bánom.

Ott állt előttem, a sötétben. Mégis, a belőle áradó erő szinte körberagyogta. Fényesebben világított bármelyik csillagnál, ami az égről nézett le ránk, de még a Hold is elbújhatott az árnyékában. Csak állt ott, háttal nekem.

Nem mertem megszólítani, mert nem akartam megzavarni. Nem tudtam megmagyarázni, hogy miért vagy hogyan, de csak az, hogy láthattam, egészen betöltötte a szívemet. Nincs hozzá fogható és soha nem is lesz.

A másodpercek sebesen száguldottak, és éreztem, hogy a szívem már egészen fölkúszott, és immár a szinte a torkomban dobogott. Teljesen biztos voltam benne, hogy meghallja, mert annyira hangosan dübörgött odabent... de még mindig nem vett észre engem. Gyorsan kifújtam a levegőt, amit eddig észrevétlenül is visszatartottam. A jobb tenyerem izzadtan szorította a balt.

Most már szerettem volna mondani neki valamit. Tudatni akartam vele, hogy itt vagyok, és bárhová követném, nem számít, hogy merre megy. Lehet, hogy idióta és naiv voltam, de ha valamiben biztos voltam, hát akkor ez az volt.

Nem akartam többé elbújni az érzéseim elől, mert már túlságosan is erősek voltak. Átvették felettem az irányítást, és hirtelen meghallottam a saját vékony, egészerű hangomat, ahogy a nevét szólítja. Legszívesebben betapaszottam volna a számat, de már túl késő volt.

Hátrafordult. Észrevett.

Erre vártam, és mégis, soha eddigi életemben nem féltem annyira, mint abban a másodpercben. Mintha az idő is megállt volna. Egy végtelenül elnyújtott folyosóba zárva éreztem magam, míg arra vártam, hogy odajöjjön hozzám.

Végül megtette. Azt a pár méternyi távolságot, ami közénk ékelődött, egyetlen lépéssel eltűntette. Megállt és lenézett rám. Még most is meglepett, hogy ennyire magas, szinte fölém tornyosult, és eltakarta a háttérvilágítást, amit a Hold és a csillagok nyújtottak.

Csak őt láttam, az arca betöltötte az egész teret. Figyeltem, tanulmányoztam az arcának minden szegletét, mert örökre be akartam vésni a tudatomba. Soha, még csak egy pillanatra sem akartam, hogy valamire ne tudjak visszaemlékezni, hogy valami miatt hiányosan jelenjen meg előttem az arca.

Szemeimmel felfedező utat tettem: kiindulópontomnak az ő szemeit választottam, mert a zöld ragyogásuk valahogy megnyugtatott. Magával húzott a mélybe, de mégsem bántam, mert nem ismertem még ennél harmonikusabb helyet. Körbejártam az orra ívét és az ajkai vonalát. Észre se vettem, de mindezt már nem csak a szemeimmel, hanem az ujjaimmal is tettem. Bőre nem volt hideg, pedig kint már eléggé mínuszba fordult a levegő. Épp ellenkezőleg, szinte vibrált az érintesem alatt. Az ujjaim felett ezután sem tudtam kontrollt gyakorolni; úgy vetették rá magukat a fekete, dús hajára, ami a feje tetején meredezett, a létező összes irányba, mint egy éhes oroszlán a kiszemelt prédájára.

Mintha valami jelezte volna belülről, hogy itt az idő, leengedtem a karjaimat, amelyek szinte ernyedten lógtak mellettem mindeme felfedezés után. Hirtelen nem találták a helyüket, már nem tudták, hogy mi is a használati funkciójuk. Mind a tíz ujjam viszketett, sőt égett a vágytól, hogy újra belevethesse magát ebbe a felfedező útba.

Elmondhatatlan érzéseket keltett bennem ez a kalandtúra. De a java még hátra volt.

Még mindig nem szólt semmit, és én is csöndben maradtam. Nem tudtam, mire várok, vagy inkább csak nem mertem magamnak bevallani, mert talán féltem, hogy ha nem következik be, akkor csak csalódnék.

A tekintetét az enyémbe fúrta, és elmosolyodott. Éreztem, hogy egy reszketeg válasz jelenik meg az arcomon. A fogaim összekoccantak, erre halkan elnevette magát, de nem gúnyosan, inkább kedvesen. Számomra megmagyarázhatatlanul, a nevetése egy tökéletes dallamként fordítódott le, és örökre bele égette magát mindembe. Még azóta is hallom, ha rá gondolok, bár ez már elég rég történt.

Aztán megtette. Olyan gyorsan történt, hogy csak arra eszméltem fel, hogy az ajkai elérték az enyémeket, száját rátapasztotta az enyémre, és ezzel egy időben azt hittem, hogy valami felrobbant a közelben, mert elkezdtem szikrákat látni, mintha tűzeső hullott volna ránk az égből. Lehunytam a szemem, ahogy a nyelve belépést kért, és onnantól fogva már nem tudtam, hogy mi a valóság és mi nem.

Nem fáj.

...de még mennyire, hogy fáj!

Csak nehéz beismerni. Mert attól még jobban fáj.

Tulajdonképpen nem is igazán tudom, hogy mi az, ami ennyire fáj; csak érzem, és ez az érzés egész jó úton jár már arrafelé, hogy az őrületbe kergessen. Nem tudom szavakba önteni, pedig a betűk csak úgy kergetik egymást a fejemben, mégsem tudom őket összerakni úgy, hogy annak valami értelme is legyen.

Köze van egyértelműen a reményhez, a reménykedéshez. Már régen le kellett volna erről szoknom. Minél jobban reménykedem valami miatt, annál jobban fog fájni, ha a várt dolog nem következik be... vagy nem úgy, ahogy én azt elképzeltem. Mégis, minden egyes nap új reményekkel és vágyakkal ébredem, pedig tudom, hogy a végén úgyis csak keserű csalódásban lesz részem. Újra és újra és újra. Az ördögi kör, aminek se eleje, se vége.

Ma is megtörtént. Csak ültem ott a hideg padon, és egyre az járt a fejemben, hogy miért vagyok ekkora idióta. Miért várok olyasmire, amiről úgy is tudom, hogy nem fog bekövetkezni soha? Miért? Az örök kérdés, amire nincs válasz. Teltek a percek, és hiába figyeltem arra, ami körülöttem zajlott, csak egy dologra bírtam koncentrálni. Vagyis egy valakire, ami egy nagyon nagy hiba volt a részemről. Túl könnyen esem tévhitekbe, és olyan dolgokat képzelek, amik igazából nincsenek is. Talán ez a probléma gyökere.

Tudom, hogy nem kellene bizonyos dolgokba ennyire kapaszkodnom, de az az igazság, hogy képtelen vagyok elengedni őket. Olykor azért, mert túl kedves emlékek fűznek hozzá, viszont sajnos olyan is van (és erre bizony a legkisebb mértékben sem vagyok büszke), hogy egyáltalán nem is akarom elengedni. Azt hiszem, ezért azért van, mert már túlságosan is ragaszkodom az illető dologhoz vagy emberhez, és félek attól, hogy mi történne, ha már semmi nem kötne össze minket. De most úgy érzem, hogy ez is csak rossz mellékvágány, hiszen ismét csak magamat verem át. Ha annyira fontos mondjuk egy adott illető, akkor miért nem közeledem hozzá? Miért nem veszem fel újra a félbeszakadt kapcsolatot?

Szomorú, de azért, mert képtelen vagyok.

És még mindig reménykedem abban, hogy talán valaki más teszi meg ezt helyettem. De ismét csak a homokba dugom a fejem, mert úgy is tudom, hogy ez nem fog megtörténni. Az túl egyszerű lenne.

Habár azt hiszem, hogy reménykedni még mindig könnyebb, mint szembenézni az igazsággal és a valósággal. És tessék: már megint reménykedem, pedig a számban még mindig ott van a legutóbbi csalódás keserű íze. Újra becsapom magam, pedig azt hittem, hogy tanultam már a leckéből.

A hitegetés elölről kezdődik, és én túlságosan is könnyen adom meg magam neki...